(Pompeji, 1992. 3. évf. 1. sz. 9. p.)
Az ebergassingi távvezeték
(villany) alatt két elszenesedett
holttest, fölöttük robbanószerek,
úgy látszik, Gassingban sem éberek
a policájok, bár most épp elég,
hogy nem robbant fel semmi, s Bécsben áram
futkos a forró drótokban tovább,
s nem bénult meg egy percre sem az állam,
mely tükörképül az anarchiát
állította maga elé, a szén-
né égett hulla ellentételén
kitetszik, mi a jólét, béke ára:
az unalom, s ez úgy hat sok szamárra,
ki így vagy úgy nem talált helyet,
hogy felrobbantson, amit csak lehet.
A kancellár, az államelnök és
miniszterek, kik három mondatot
is összeraknak, nyilatkozatot
ha adnak, azazhogy ez az egész
értelmiségi, nagypofájú, kész
röhejbagázs, mit szól hozzá, ha egyszer
a der, die, das helyett a drága vegyszer
lesz névelõje majd a fõneveknek,
s pukkannak õk, mivel szavuk üres lett,
de felfújt kifliszacskóként kidurran
a parlamenti szûzbeszéd, az újan
sorakozó sok frázis - szinte értem:
nehéz habostortát is falni térden
állva, beletörõdni: a zabálás
biztos, nem a dolgok mélyére szállás.
Jöjjön hát végre Belzebub fia:
a szabadító, az anarchia!
1995.
(Népszabadság, 1995. márc. 4.)
Hajad háljon gabonában,
szemed gátszakasztó árban,
ajkad kékrealvadt vérben,
hangod ágak zöld neszében.
Múlj át, végleg oldhatatlan
magánnyal vert szenvedésem,
múlj át örök fehérségen,
szépre meszelt szegénységen.
Múlj át abba, amit érek,
tejjel táplált levelekbe,
tejtõl terhes fellegekbe,
dombra kúszó gabonába,
völgybe áradt víz szagába,
minden fénybe, minden hangba,
ami nem hagyott magamra.
Amíg kéred, addig fájok,
addig kérlek, míg megbánod,
addig követnek az árnyak,
meg nem fojtok minden árnyat.
Hajad háljon gabonában,
ajkad annak illatában,
szemed háljon meg az égen,
hangod mindent oldó szélben.
1967. szeptember
(Megjelent: Bonyhádi Közgazdász)
E szép és otthonos világban
derûsen csillognak a kések,
s a hajnal csodaszép, - ezért is
nem mulasztják el a szegények.
A holddal áradt vizeket
kihûlt szellõcske gyûri ráncba,
az ág közt óvakodva leng
a jóllakott szemek parázsa.
A fák csupasz magányukat
emelgetik: párjuk szerelmét,
s egymásnak vetett vállukat
összetartja a meztelenség.
Most én is így állok veled,
e szép világ magába békít,
aludj csak, majd felkeltelek,
mire a csillogás megérik.
1967. december
[Köteben: Magdolna-zápor]
1
Karácsony lesz és tiszta béke,
a templomokat mind befûtik,
fenyõfát árulnak az utcán,
s a koromra leszállt a hó.
Okot találnak a fegyverszünetre,
cigarettára gyújthatnak az õrök,
meggyújtják a gyertyákat is, de nem
oltják ki a drótra tapadó reflektorokat sem,
néhány borotvált rabot kitesznek a fagyra,
örüljenek, hogy elõbb szabadultak, ez jó magaviseletük jutalma.
2
Karácsony lesz és tiszta béke,
s mint minden évben, most is megszületik a gyermek,
ezt ki is hirdetik a szentbeszédben,
megbékélve ballagnak haza az öregek,
azért még van remény.
Dehát hogy lehet valaki isteni gyermek?
ha asszonyom lesz és egy szekérderék fiút szül,
honnan tudom meg, közülük melyik?
vagy én is az voltam, csak elfelejtették megmondani,
és most már késõ, egyoldalú neveltetésem miatt
nem válthatok meg senkit, bár az
nagyon szép volna tõlem is.
Én gyakran sírtam, amíg fel nem nõttem,
eleinte nagyon sokat, aztán egyre kevesebbet,
nevetni is tudok, de azt tanultam.
De ha õ bõgött, mert összekapott valakivel
(talán Szent Jánoskával, a Keresztelõvel),
bizony még a pici patakok is zokogtak,
még a felhõcskék, az angyalokról nem beszélve,
s milyen jó volt néki, sohasem fosztotta ki a szerelem,
mikor felnõtt már s rájött, hogy jobb mindenkit szeretni,
lánnyal nem illendõ isten fiának járnia,
s hogy is kockáztatná meg, hogy nem viszonozzák,
ily csúfosan nem éghet le az isteni atyától
reá származott mérhetetlen szeretet.
S ha beteg lett véletlenül, széparcú anyukája
ráncos anyókává öregedett,
az angyalok persze megint zokogtak,
s könnyük a földre leesett, de mire leért
jéggé lett s elverte a termést,
így aztán mindenkit elszomorított a kis beteg.
És látlak téged is vékony talpú cipõdben,
a késõn összekuporgatott új kabátban,
mire megvetted, meg is betegedtél,
pedig te is azért jöttél, hogy elvedd a világ bûneit,
azóta meg is sokasodtak,
és kitanult a szenvedés,
kinevet ha magadra veszed.
3
Karácsony lesz és tiszta béke,
gyertyák, fenyõk, gyermekkorom,
az újságcikkek elé nagy bé-betûket
biggyesztenek, s estétõl reggelig
csak arra lõnek, aki szökne mégis,
bár ma estére mindenhol felmelegítették
a zsíros, sótlan leveseket.
Karácsonyra meggyógyulsz te is,
én meg hazautazom, hogy ateista családom
elõtt a zongorán elpötyögtessem a "Mennybõl az angyal"-t,
s megértõ szívvel gondoljak századparancsnokomra,
aki tavaly engem sem engedett haza,
most én itthon vagyok s más áll a raktár mögött,
hideg tárak csörögnek oldalán, de este csomagot kapott,
minden rendben volna hát, terjeng a béke,
s a füst az idõben kioltott tûzvészek fölött.
Ezen az estén mindenütt befûtenek,
szebb férjrõl álmodik a lány, kit két évig szerettem,
gyertyákat gyújt s bizonnyal látja õt,
nincs bajusza s nincs szemüvege sem,
s pontosan akkor jön, mire férjhez mehet,
de szép is volt! magasnyakú pulóverben járt télen,
és meleg csizmácskában, mégis betegeskedett,
de szépségét idõben megóvta a láztól,
nem is volt soha szövõdményes tüdõgyulladása,
amit te két hete hordasz a szíved mellett,
mintha a szíved alatt hordanád.
Karácsony lesz és tiszta béke,
és tisztára meszelt tanyák,
rozzant tetõik szentestére
nem roskadoznak már tovább.
Ma este minden egyszerû lesz,
nincs fájó múlt s nem éhes senki,
elõveszik a feléreolvadt gyertyákat,
hadd égjenek idén tövig,
- jövõre színes kis lámpákat veszünk,
s több csillagszórót, hadd szikrázzon egyszerre három,
s másnapra még több vendéget hívunk,
de ne égessük most el a gyertyát,
hátha akkor nem kapunk újakat, -
énekeltünk már, megajándékoztuk egymást,
idén együtt vagyunk mind... menjünk vacsorázni.
Mégiscsak nagyon jó lehetsz, Uram,
bizalmat áraszt végtelen türelmed,
add, hogy sohase tudjuk meg, Uram,
hogy az a gyermek mégsem születik meg.
1967. december
(A vers egy kis részlettõl eltekintve nem jelent meg sehol.)
Szép fácska, dunna volt az árnyad,
hálóba mért kötöd magad?
Lenyírt gyapjadra rábocsátod
kipányvázott magányodat.
Homály ing ágadon: kabátod,
de mezitláb talál a fagy.
Lombod fenõkõ fejsze-szélnek,
s meglendült már a fejsze-agy.
Topognak elrongyolt cipõid,
szép törzseden lánymell-halom:
ágad tört ott, sebedre gyûlik
a torló, kérges fájdalom.
Bokáig sárban állsz e tájban.
Mi kényszerít rá? Hisz tudom!
Magad vagy a rádmért homályban,
s gyökereid e hatalom.
Mint ahol ötnél több gyerek van,
az égi csillagok soványak,
megbújnak ritkuló hajadban,
s alattad vadvizekben fáznak.
Nyitott ujjak közt már elejted
a csillagot s véletlen árnyat...
S szebbek a faragott keresztek
s a síma keritések nálad.
1968.
[Kötetben: Magdolna-zápor]
1. A lombon átszûrt...
A lombon átszûrt nap kemény
hullámú lobbal ég el,
avarrá hamvadt tiszta fény
s vad fák merev reménnyel.
Az ágak megkötött szerelme
kínjában ver, parázslik,
s szigorú békében telik be
a szelidebb halálig.
A félelemmé vált homály
riadt sötétre gyávul...
S én itt születtem! Óv e táj,
de nem ment meg magától.
[Kötetben: Magdolna-zápor]
2. Kemény ölét már...
Kemény ölét már eltakarta,
ki nem szeretni bátor,
én ölnék is, de semmi vissza
nem tart e gyávaságtól.
gy faragott a szenvedés,
hogy meghagyott szabadnak,
két semmi közt is - s nem kevés -
választhatok magamnak.
Ó, szabadságom! Rág a szégyen,
s mert nem raboltak meg jogomban,
s mert rajtam nem fúj át a szél, nem
ordíthatom, hogy itt hideg van?
1968. augusztus
(A 2. rész nem jelent meg.)
Jégtáblák horzsolják a partot,
kék bokrok vérzõ gyökerét,
remeg a föld, remeg a hínár,
s nyugodt - már átfagyott az ég.
A fellegekrõl véres nyálka:
alkonypír lóg - anyám köhög.
Siet, nem néz a rongy plakátra
a - dacból - rosszulöltözött.
Már híddá lett az árny s a fémen
nehéz álomban nyúlik el.
Halk lépteink a semmiségen
kibuggyant csillag fogja fel.
A Fény öregszik - hirdetések
kövér betûibõl világol a sima falra s száraz arcán
vad ráncokat pirosra mázol.
Egy részeg munkást támogatnak,
ketten fogják, pedig magától
vigyázva lép - hazatalál-e
a fûtött hierarchiából?
Árnyuk a sápadt kirakatra
esõzve zöld redõkbe szépül,
s a falon - csövekbõl kirakva -
egy színes nõ ül tiszta fénybõl.
Lehullt a hó - hát dunyhabûzben
szorong a város reggel óta.
Vékony cipõd sután topogva
lucsok kutacskát vág a hóba.
Tömör ködökben nem melegszünk,
mint fenn a csillag - tested árnya
a falra festett nõk cipõit
selyempapírba bugyolálja.
Az üzlet várja, hogy belépjünk,
s gyanútlan, bár dühödten állok.
Továbbmegyünk s még visszanéznek
az árak és a próbabábuk.
A Megváltás merev fenyõkrõl
a villákból arcunkba bámul...
S a mindenségbe néz a város
s töpreng a kocsmák ablakából.
1969. január
[Megjelent: Bölcsész 4., 1970.]
Már egyre több eget szorongat
a vékony lomb, s a szürkület
nyálazta törzsre ült a görcsös
árnyakká testesült hideg.
Majd szél támad s gödrök vizében
kegyetlen arcát megmutatja,
s az elsimult tükörre szépen
rászáll a csillagok nyugalma.
Az út két oldalán felálltak,
gyökereik szántotta parton,
a fák. Kifent ágak vigyáznak,
hogy minden ugyanígy maradjon.
E tájban nem vagyok, csak értem,
a fásult égen lóg kabátom,
megóv az is, mint hasztalan,
de eladható szabadságom.
[Kötetben: Magdolna-zápor]
Esõkkel mosdatott tenyérke:
zöld lomb, mitõl félsz e falak között?
Szép árnyad hamvai kihûltek már a porban,
elült a füst, az udvart felsöpörték,
lemetszett ágaiddal jóllakott a tûz.
Aludj!
Fekete homlokodra
labdányi fény hull,
a ráncos vakolatba vésed
megfeketült magányodat,
megbélyegez a mész,
szeplõket süt beléd a csillag.
Guggol elõtted egy
cigány-bánatú kõrakás,
lábadra ejti árnya
csomós göröngyét,
töpreng, sötétlik, rossz szagú.
Négy emeletrõl néznek
a piszkos balkonok,
szívod az ételmaradékok,
penészes függönyök szagát,
arcodra rozsda száll,
vasízû gyom kerít,
szelíden körbeült
a szalmás törmelék.
Így láttam én a hólapátolókat,
így álltak õk, így kéklett lábaik elõtt
a rozsdás vas,
egészen apró csikkek sisteregtek a hóban,
csillogtak alig észrevehetõ köpések.
Azóta
leolvadt vállukról a rongyos bekecs,
elmentek az utolsó alkonyatban,
tapodva a haszontalan,
megszürkült csillogást.
Te már
zöldeddel fizeted az udvart,
s a téglák rései között
gyökereidre kúszó szappanosvizet.
Aludj!
Aludj a rozsdás sûrûségben,
a Hold fehér köve alatt,
a fénybetûk rózsaszín nyálában,
a szenes illatú szelekben,
a poros feketeségben,
a taknyos zöldben!
Aludj a föld alatt, aludj a kormos
harmatozásban,
aludj a langyos korhadékban, üvegcserepek,
rongyok penészes zászlói között,
tapadj meg jó erõsen
a zsíros lefolyókban!
Aludj mosatlan ablakomban,
szobányi szûk hazámban,
elfáradt öleléseimben,
soványságomban,
szegénységemben,
megizzadt tenyeremben!
Hajnalodik.
Már egyre több a csillogás
a dróton száradó ruhákon.
[Kötetben: Magdolna-zápor]
szögekre aggatott üresség
erdõn az ég
ráncok a vadvizen a felhõn
világgá táguló öregség
zöld veritéke fáj a földnek
vetéseket dadog a kín
megöltek.
[Köteben: Magdolna-zápor]
Temesvárból részeg strázsa
bámulja erdõk gyûrûjét:
városa ujjára vontat,
ki most ülte menyegzõjét.
Fái - tornyok võlegénye,
kapuk hártyáját szakító,
bokrain madarak vére:
rács rozsdájaként rikító.
Nézi páskumok nyugalmát,
hol karók közt reng a pázsit,
nézi városába tartó
árnyak kék banderilláit.
Bennünk búvik a sötétség
alkonyatig, míg kiszállhat,
s Temesváron üt az erdõ:
seregekbe dermedt bánat.
Fölöttünk, kéklõ levélként,
akasztottak nyelve ring a
fákon. Nézzük - és öletni
visszatérünk falvainkba.
Én - amint kiárad vérrel
önnön szívébõl a hajnal,
te - amint a vér az éjjel
bemocskolt ingén megalvad.
1971. ápr. 5-6-7.
[Kötetben: Magdolna-zápor]
Tollát mésszel bekente hat tyúk,
s hirdették büszkén: õk a hattyúk,
s hattyúdaluk elzengni bátran
beugrottak a tóba hárman,
de nem mondhatták azt se: kot,
s a vízbe fulladtak legott.
A másik három erre nyomban
emígy szólt: pardon, jobb az ólban,
mély itt a tó, nem is magos,
inkább maradj kendermagos,
reumás lesz a szárnya, térgye,
akinek büdös már a trágya,
hattyúvá nem vágyunk mi válni,
sokkal jobb otthon kotkodálni.
Libául is beszél: gi-gá-gi,
aki ezt elszavalta, Ági.
[Kéziratban; 1970-es évek.]
Hódolat La Fontaine-nek
Tollát mésszel bekente hat tyúk,
és azt képzelték: õk a hattyúk,
s hattyúdaluk elzengni bátran
beugrottak a tóba hárman,
de nem mondhatták azt se: kot,
s a vízbe fulladtak legott.
A másik három kinn a parton
csak ennyit mondott erre: "Pardon!
Mély itt a víz, nem is magos,
inkább leszek kendermagos,
reumás lesz a térgye, szárnya,
akinek büdös már a trágya.
Hattyúvá nem vágyunk mi válni,
jobb lesz az ólban kotkodálni."
(Megjelent: Kincskeresõ, 1995. 22. évf. márc. 26. p.)
Tavasz
Márciusban még kisbaba, de gyorsan
kibújnak hóvirág-tejfogai,
áprilisban kamaszodik - az arca
rügyek pattanásaival teli,
s májusra nagylány - napsugár-sütõvas
bodorítja orgona-fürtjeit,
egész nap magát cicomázza, s éjjel
a hold tükre elõtt biggyeszkedik.
Nyár
Hajtják a szél csikósai a búza
kalász-sörényes, vad méneseit,
s már dõl a zápor, s fürge tûi a
rét ingét virágosra hímezik.
De most a felhõ köpenye a villám-
varrás mentén megreccsen s fölhasad,
s házából, hol duzzogva ült, a rongyot
összesöpörni kiszalad a Nap.
Õsz
Tegnap még puha tenyere a Szélnek
kérges lett mára, a simogatásnak
nem örül senki, - hát dühbe gurul,
és végigpofozza a tájat.
Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között
tarkán cikázott a madárhad,
tarkállik most a lomb, de közte már
nem szállnak, csak az árnyak.
Tél
Varjakkal gombolt hó-kabátba
bújt a rét, de csak didereg,
ránk a forgószél teker sálat,
mégis majd megvesz a hideg.
Míg be nem fed a hó, s az orrunk
répává nem dagad vöröslõn,
szánkóval, sível ki a dombra! -
ott fölmelegszünk rögtön.
(Megjelent: Kincskeresõ; 1980.7. évf. dec. 40-41. p.)
Esik, és mintha szálain
lógnék - zsinórokon a báb.
Lerogynék már... Ki kényszerít
ágálni görcsösen tovább?
Lábaim a proszcéniumba
lógatva köpnék a világra...
Ki kényszerít hõs és bohóc
szerepben tetszelegni váltva?
Díszlet a táj, és fönt a felhõk
kifakult, málló függönyök,
s mit annak hittem: a szabadság
szünet két felvonás között.
Esik, és mintha szálain
lógnék - zsinórokon a báb.
Csalom vagy nem csalom magam,
ágálok én, Uram, tovább.
Fekete vitorla alatt
röpít a szél Athén felé
mit bánom én ha megszakad
apám szíve a trón legyen enyém
naxoszi bordélyban maradt
Ariadném a szép a hû
mit bánom én leány akad
Athénban is épp oly forró ölû
megkoszorúznak mert a vad
Minósz bikája elveszett
s ki látja embermaszk alatt
a bikaarcú szörnyet engemet
király leszek s athéniak
ti úrrá minden tengeren
Zeusz rábólint és a nagy
Poszeidón szigonyt ráz úgy legyen
fekete vitorla alatt
röpít a szél a trón enyém
s holnap kalózhajóimat
küldöm a barbár négy égtáj felé
(Megjelent: Forrás, 1989.21. évf. máj. 14. p.)
Bachhoz így szólt Telemann:
"A kisgatyám tele van."
Bach ezt mondta néki: "Kend el!
Csak vigyázz, ne lássa Händel!"
***
Bécs utcáit járva Mozart,
meglátott egy árva lószart,
s szólt: "Ki orrát beleveri,
nem lesz más, mint Salieri."
***
Sárgaházba jutva Schumann,
nyakig elmerült a búban:
"Látom már, a sors rám pikkel, -
mért is kezdtem Clara Wieckkel?"
***
Lányától ebédre Liszt
nem kapott csak tejbegrízt;
s kérte õt: "Cosima, vágd el!
A felét hadd falja Wagner."
***
Nõjét hívta Mahler: "Alma,
nékem már az élet alma.
Légy okoska, árad verd fel!
S elvesz majd Kokoschka, Werfel."
***
Feldöntve a kottatartót,
Operából ront ki Bartók:
"Nem kell ez a rusnya hodály;
Írjon zenét ide...Lehár!"
***
Ha nem tetszik Penderecki,
az ajtómon penderedsz ki!
(Népszabadság, 1993. dec. 21. 28. p.)
Baka István home page | Kiállítások |