Cipruságról csalogány szól, tó fölött
a hold ragyog.
Kõ sötétlik, kõ fehérlik - mért
is ittam annyi bort?
Szívemnél is hangosabban énekelt az áldomás:
A világ baráti orca fénye, árny akármi
más.
Nem ma, tegnap sem gyülöltem én meg a pohárnokot.
Részeg is már reggel óta nem ma, nem tegnap vagyok.
Dicsekedve járok egyre, ünnepelni oly csodás:
A világ baráti orca fénye, árny akármi
más.
Rossz oduk lakója lettem, korhely és koldusszegény.
Réges-régen elfeledtem mind, amit tanultam én,
Más se kell nekem, csupán e nóta és a kuncogás:
A világ baráti orca fénye, árny akármi
más.
Járok sírok közt, melyekben jóbarátim
fekszenek.
Kérdezhetem-e a holtat, szeret-e vagy nem szeret?
És a mélybõl, síri éjbõl hallik
ily kiáltozás:
A világ baráti orca fénye, árny akármi
más.
Vízfodorra könnyü pára száll a holdsütött
tavon.
Elhallgat a csalogány a mennybe nyúló cipruson.
Egy, csak egy dalol, mely eddig néma volt, s a dal csodás:
A világ baráti orca fénye, árny akármi
más.
Szervusz, Vörös-tenger, te cápa-halleves,
Néger nép kádja, üst, se vas, se réz -
homok!
A zátonyaidon se moha lengedez, -
Virágzó mészkövek, akár kõkaktuszok.
Szigeteid napizzitotta fövenyén,
Miket az éjjeli dagály is elhagyott,
Haldoklik búsan a sok-sok tengeri rém:
Tritónok, kardhalak s nyolckaru polipok.
Pirógák százai úsznak ki Afrika
Partjairól, hogy gyöngyöket halásszanak,
S arab partok felõl keletre hajtja a
Lélekvesztõket a felukkák vad hada.
Láncokba verve áll, ha négert fognak el,
Rabszolgapiacon, megverve, véresen,
De az arab, ha õt gyõzik le, sírra lel
Rõtsárga-sáros és forrongó mélyeden.
Mint lurkók közt tanár, halad a csónakok
Között egy óceánjáró fenségesen,
S hófúvást játszanak a fölkevert habok,
S vörös rózsák s fehér jég a fedélzeten.
Fölötte nincs erõd: vihart kavarsz talán,
Hullámokat emelsz, mint kristályhegyeket,
Cigarettára gyújt, sóhajt a kapitány:
„Na, végre frissülés! Untam a meleget!”
A vízbõl szállva fel, akár szitakötõk,
Csillognak az aranyszín repülõhalak,
A sarló-alakú földnyelv-föveny fölött
A színek zöldbe és pirosba játszanak.
Ragyog a levegõ, tüzek villódzanak,
S úgy néz a nap le, mint a mesék madara:
„Tenger, te nappal is csodák csodája vagy,
De éjjel kétszeres káprázatú csoda!”
Felhõkként siklanak párák a víz felett,
Villannak éjsötét hablányok árnyai,
Kigyúlnak idegen csillagképek: kereszt,
Szekerce, égi kert gyémántvirágai.
S mint bengáli tüzek, vibrálni kezdenek
Varázsos-bûvösen hullámzó árjaid,
Szikrák és sugarak - tán megirigyeled
S újrateremted a mennybolt csillagait?
S mikor felszáll a hold, s tündöklik a zenit,
És erdõillatot sodor felénk a szél,
Szueztõl kezdve már Bab-el Mandebig
Felszíned, mint eolhárfán a húr, zenél.
Akármily meredek, a parton ott tolong,
S hallgat hullámmorajt csordányi elefánt,
Cápáktól félnek, ám - habár fogyó
a hold
Beléd gázolnak a tükörképe után.
És egyetlen valál a tengerek közül,
Kiben beteljesült a zordon égi szó -
Szétváltál, s mint szilárd fal, álltál
kétfelöl,
Míg átkelt Mózes, és meghalt a Fáraó.
A király a vezérét hívta: „Hatalmas,
Magas is vagy, a bõsz elefánt se különb,
Ám még magasabb ama fõknek a halma,
Amely általad épül a trónom elõtt.
S amiként a te híred, az én kegyem épp oly
Végnélküli, ó, te vitéz katonám.
Tengerre s a Napra te vagy csak a méltó.
Menj hát! Szolgád aranyarcu atyám!”
A dobok dübörögtek, a nép felüvöltött,
Térdelve köszönti urát a tömeg,
Lányok dala szállt, harsogtak a kürtök,
Visszhangzik a part meg a messzi vizek.
Meghajtva fejét, ugrott le a szirtrõl
A vezér, s befogadták õt a habok,
S úgy tûnt, nem a tenger ölébe merült õ,
A nap alkonyi óaranyába bukott.
A dob süketíti, rivallva a népe;
Már megvakitotta sósizü hab;
Eltûnt. S ragyogott a király sima képe,
Feketéllve, akárha pokolbeli nap.
Térképemen én az unalomból rajzolt
Hosszúsági-szélességi hálózat
alatt
Észreveszem, ahogy sötéten kanyargón
Szõlõvesszõként göcsörtös, kék
vonal halad.
És a városok körötte: mind szõlõszem,
Bussza is és Homba és Timbuktu, a király,
Már hangzásuk is napfényes énelõttem,
Mintha dob dübögne, s álmom éled, visszaszáll.
De nem hiszem, hogy a mappa igazít el,
Hiszen az ostobaságnak is határa van!
Odaírták: Niger... Ó, királyi Niger,
Hogy sérthettek meg az emberek ily súlyosan!
Hol fenséges tengerként folysz át Szudánon,
Hol ragadozó homokkal vívod harcaid,
És mikor már közeledsz az óceánhoz,
Közepedrõl már nem láthatók a partjaid.
Rózsaszín pofái vízilovaidnak
Olyanok, akár cölöpre épült csoda-híd,
S a hajócsavarokat is széttörik vad
Krokodiljaid hatalmas farkcsapásai.
Ó, Niger terólad készítek másfajta,
Sosemvolt térképet, melynek örülhet a szem,
Helyezek a gyöngéd, zöldellõ atlaszra
Szalagot, aranybrokátból szabva, szélesen.
Vérszín rubinokat teszek alul, balra -
Ez a fémbõl öntött, furcsa istenek hona.
Emberkoponyákkal s elefántagyarral
Ki ásta el õket Benin horhosaiba?
Szokoto bozótosára, kissé jobbra,
Az atlaszra óriási smaragdot rakok, -
Gazdagok a falvak itt, vadászni jó, s a
Népük, mint madár, dalol, mind vígak, szabadok.
Arrébb halovány opált, amelyben titkok
Rejlenek, kék és piros lángok villódzanak,
S felidézi nékem a szongáji síkot
S a szongáji szultán házát: agyagfalakat.
És csodás gyöngyszemmel jelölöm meg
Timbuktut, fehér tetõk tündöklõ városát,
Meghökkenve száll a kánya is fölötte,
Látva sivatag szivében mimózák hadát.
Látva sok-sok barna, vesszõkarcsú lányát
(Balzsamoknál részegítõbb a leheletük),
S szökõkútjait s piros rózsák virágát,
-
Költõiskolák a mestert övezik velük.
Afrika szive daloktól, lángolástól
Eleven, s tudom, ha olykor az ember fia
Álmokat lát, amilyent sohase máskor,
A te szeled hozta Õket hozzánk, Afrika.
A TERMÉSZET
A kis tavacska épp olyan nyugodt,
Akár a csésze, mely vízzel teli.
A bambusz kunyhókhoz hasonlatos,
Fák lombja - háztetõknek tengere.
S a hegyes sziklák, mint a pagodák,
Magaslanak a virágok között.
Jó arra gondolnom, hogy az örök
Természet mitõlünk tanul.
UTAM
A terebélyes tölgyek árnyán
Út nyílt a lábaim elõtt.
Ily kedves út sohase várt rám,
Sövény virágai között.
Aggódva néztem, izgatottan,
Hogy lepte be az est köde,
S rokoni-ismerõs lett nyomban
A keskeny út minden köve.
De mért is indulnék el rajta?
Hiszen odáig nem vezet,
Hol lélegzetem elakadna,
Meglátva a szerelmemet.
Alig jött a világra, vasba
Verték aprócska lábait,
S nem járja árnyas fák alatt a
Pagonyt, a föld virányait.
Alig jött a világra, vasba
Verték a kedvesem szivét,
S nem lesz enyém soha, akit ma
Szivem szeretni tudna még.
Furcsa szavak nekem - „én egyedül”,
Egy Ádám kívül van, egy meg belül.
Az égi szerelemrõl verset költve,
A külsõm épp szemet vetett a nõre.
S a belsõ ellenségként lesi csak,
Örökké gyötri õt a bús harag.
És ha a külsõ furfangos beszéddel,
Gyöngéd mosollyal és gyöngéd szemével
Az asszonynál viszonzásra talál,
Tiltakozik a belsõ: „Az nem áll!
Tán nem tudod, mily kék az ég feletted,
Víg kedved tágas pusztákon keressed!
S hogy egy másik, csodás, szeretve már,
Angyal-csapásokon jöttödre vár?”
De ha a külsõ csak szaval hiába,
S a nõnek nem kell vallomás, találka,
S nem kíván verset, sem tüzes szemet -
Dühöng a belsõ: „Elõször esett,
Hogy megtaláltuk, kivel mind a ketten
Oly boldogok lehetnénk, mint a mennyben.
Te balfácán!” A világ útjain
Civódva jár Pierrot s Harlequin.
A sok-sok égitest közül
Zord földünk önként választottam,
S e világon szívem örül,
De akkor csak, ha víg uton van.
Ha meglep titkon engemet
A bú, lelkembe lopakodván,
Elnézem a fellegeket,
S a lelkem újra mosolyog már.
S ha néha mégis álmodom
Rég elhagyott édes hazámról,
Én magam is csodálkozom,
Mért dobban meg szivem magától.
Hisz oly rég volt már, és amott,
A mennyeken túl, hova úsznék...
Hát nem mindegy, hogy hol vagyok,
S fel is milyen vitorlát húznék?
A Vénusz messzi csillagán a
Nap is aranylóbb, fényesebb,
Vénuszon a vénuszi fáknak
Levelei is kékesek.
A gejzirek s a vízesések,
A zúgva áradó folyók
Szabadságról dalolnak délben,
S éjjel mind lámpaként ragyog.
A Vénuszon nem hangzanak vad
Parancsok és bántó szavak,
A Vénuszon az angyalok csak
Magánhangzókkal szólanak.
Ha azt mondják „eá” vagy „ée” -
Az az öröm ígérete,
„Uó”, „aó” - az õsi éden
Aranyló emlékezete.
A Vénuszon, a Vénuszon nem
Fojtogató kín a halál.
Aki meghal a Vénuszon, fenn,
Mint könnyû légi pára, száll.
S arany füstök kószálnak égkék
Sátrak között, hol éj suhan,
Vagy felkeresik, aki él még,
Zarándokokként, boldogan.
Angyal ült ki szélére a mennynek,
Nézett-nézett ámulón a mélybe.
Nem volt még az új világnak fénye.
A pokolban senki sem kesergett.
A piros vér félénk lüktetése,
Halovány kezek - riadt virágok,
Mától a világé lett az álmok
Angyalának szent arcmása-képe.
Túl szûk e föld! Lásson Anna álmot
Otthonában szerelemrõl, árnyról,
Végül a kinyilatkoztatások -
Az övéi - könyve is kitárul.
Nem búsít, hogy a természetnek
Lehullott rejtõ fátyola,
Hogy õs erdõknek, õsz vizeknek
Eltûnt faun- s najádhada.
Nem emberi hangon süvít át
A szél a sivatag felett,
És nem az ember bágyadtságát
Híresztelik az estelek.
Nem, a natúra eme renyhe
Átalakulásaiban -
Öröklét zálogára lelnek
A halandók bizonyosan.
Költõ, te vagy, ki még megérted
Az õsnyelv szörnyû szavait,
Amelyen a szfinkszek beszéltek
Sárkány-uralkodókkal itt.
Isten voltál, dologgá lenned
Kell s szólani prófétaként,
Hogy hirtelen a föld, mely nemzett,
Megrendüljön a tengelyén.
GUMILJOV A CSEKÁBAN
A börtönõrök ólom lábait
Ólomgolyók váltják fel holnap reggel;
Már hallom: szürke angyalszárnyaik-
Kal surrogva hogy kísérnek a Mennybe.
Fehér ingemet egyszer, de csak egyszer,
Átüti majd forradalmuk szine;
Mint zászlajuk, a vérem bíbor selyme
Kibomlik, ellobog a Semmibe.
Ólomgolyóként szálltam volna én
át,
Szürkén e tarka földi életen, -
Meglelte mégis a költõi vénát,
És megcsapolta a Történelem.
Holnap az ég tarkóján felpiroslik
A Napkorong, mint kegyelemlövés
Kerek sebe; s a világról lefoszlik
Létem: azaz maga a Létezés.
Mert nem leszek, s ha nem leszek, ki tartja
Atlaszként ezt a glóbuszt még tovább?
Vagy tán verssor-vetéseim, kihajtva,
Teremnek új Oroszhont, Afrikát?
Ólomgolyóként átsurrantam én a
Világon, s úgy szállt vélem, mint soha
Még senkivel, az égen át a néma
Kométa: az Orosz História.