Ki megdöbbentõ lázálom-dalokkal
Az
elménk mélyébe hatolt,
Utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
Innokentyij
Annyenszkij volt.
Emlékszem jól: a dolgozószobába
Félénken
léptem untalan,
Hol a már õszülõ poéta várta
A
jöttöm udvariasan.
Pár mondat különös varázslatával
(Úgy
mondta, mint mellékeset)
Vetette titkos ábrándok honába
Elbûvölt,
gyönge lényemet.
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
S
varázsos parfümillatok,
S a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
Már
verseibõl olvasott!
Valami sérelem szólt bennük sírva,
Bronz
kongott, zápor zuhogott,
S a falról Euripidész profilja
Szemembe
tûzve vakitott.
... Ismerem a padot a parkban; látták
Gyakorta
üldögélni ott,
Nézte, a fasor bíbor aranyán át
A
messzi kékség hogy ragyog.
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
Ködön
márványlap fénylik át,
S egy nõ, mint félénk zerge, futva mégis
Járókelõk
elébe vág.
Néz rájuk és zokogva énekelget,
Dalolva
sír, de nincs vigasz,
Nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
Csak érezvén, hogy ez se az.
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
Nyirkos,
fûillatú homály,
És elhaló a Cárszkoje Szeló-i
Utolsó
múzsa hangja már.
Mint a kutya, súlyos láncát tépve,
Az erdõn túl géppuska ugat,
Srapnelek zümmögnek, mint a méhek,
Mind pirosló méz után kutat.
És a „hurrá” messzirõl - akárha
Aratódal zeng a réteken.
Vélheted: falvakra béke száll ma
Istenáldott, csöndes estelen.
És valóban háborúnk sugárzó
S szent ügy Istenünk szine elõtt.
Állnak szárnyas, tündöklõ szeráfok
A harcosok sorfala mögött.
Munkásaid, akik áthaladnak
A mezõkön, vértõl mocskosan,
Kik hõstettet vetnek és aratnak
Dicsõséget, õket áldd, Uram!
Mint muzsik, ki a faekére görnyed,
Mint ki búsul s hozzád esdekel,
Szívük éppúgy lángol most elõtted,
Égõ gyertyaként olvadva el.
De, Uram, erõt s a gyõzedelmes
És királyi órát annak add,
Aki a leverthez így szól: „Kedves,
Jöjj, fogadd testvéri csókomat!”
Kétszintes házak, már mind megrogyó,
És pajták, jószágudvarok,
S a vályunál libák fontoskodó
Gá-gája szüntelen gagyog.
Kertekben rózsa, sarkantyúvirág,
Kárászlakott halastavak, -
Rejtélyes földeden, orosz hazánk,
Ó udvarházak állanak.
Olykor delente zúg a rengeteg,
Szó hallik, fel nem fogható,
S a hang alapján azt sem értheted,
Ember vagy erdei manó.
Olykor dalolva jõ a körmenet,
Harangok kongnak szilajon,
A nép fut - a folyón megérkezett
A faluba a szent ikon.
Oroszhon Istenrõl ábrándozik,
S tûzrõl - füstjében angyalok...
Zászlók elõtt hittel hajolva, itt
Élik, mit múltjuk meghagyott.
A vendég új zekéjében feszít,
És büszkén a szalonba lép.
Tizennyolcéves lánya követi,
Lehajtva szõke kis fejét.
„Bár Natasámnak hozománya nincs,
Éhenkórászé nem lehet.”
A lány szeme elhomályosodik,
S parányi ökle megremeg.
„Apám nem engedi... az esküvõt
El kell halasztanunk ma még.”
Tán rossz a tóban, ott a ház elõtt?
Élnéd a sellõk életét.
Tavaszi sóvárgások idején
Táncolnak égi fellegek,
S megszédül tõlük ifjú, lány s a
vén,
Emésztõ vággyal telve meg.
De az öregnek aranykupolás,
Fehér kolostor juthat itt,
A lánynak meg sátáni csábítás,
Amely ürességbe taszít.
Ó, zord varázslónõ, Oroszhonom,
Elveszed, ami a tied.
Fussak? De újra vágyom-e vajon,
Vagy élhetnék-e nélküled?
Az amulettektõl se válhatok.
Fortuna kereke, ne fuss!
A polcon, ott, ahol a pisztolyok,
Rousseau és báró Brambeusz.
A földön, hol azúrban játszani
Oroszlán hívogat, lendítve szárnyát,
Ahol az éj ingujjból rázza ki
Nimfáit s koronázó fúriákat;
S a holtak szarkofágján béke ül,
De erejük, hatalmuk rendületlen,
A sok-sok híres, nagy mester közül,
Ó, egy csupán, kit szívbõl megszerettem.
Bár Raffaello mennyei, csodás,
Buonarotti isteni kegyenc volt,
Da Vinci csupa mámor és varázs,
Cellini testté bûvölte a bronzot.
De Raffaello vakít, nem hevít,
Riaszt Buonarottinak tökélye,
S a boldogságban hívõ lelkemig
Da Vinci ködlõ mámora sem ér el.
Fiesoléban, karcsú fák alatt,
Mikor zöld fûben pipacsok lobognak,
S ereklyetartóikban alszanak
A mártírok a hûvös templomokban, -
Minden, mit mesterem megalkotott,
Föld-szeretet és jámbor egyszerûség.
Még minden piktor-fortélyt nem tudott,
De amit megfestett - tökéletesség.
Ímé, a sziklák, ligetek, lovag...
Hová tart? templomba, menyasszonyához?
A városfalon ég az alkonyat,
Nyájak haladnak szûk utcáin át most;
Szép kisdedét mutatja Mária:
Halványpiros az arca, fürtje göndör.
A meddõ nõk karácsony éjszaka
Álmodnak tán ilyen szép gyermekekrõl.
S nem fél a szentek megkötött hada
Bakójától, kinek az inge égkék.
Jó nékik arany nimbuszuk alatt:
S itt fény ragyog, s amott másféle fény ég.
S a színek oly tisztán sugárzanak!
Vele születtek, véle is kihalva.
Regélik róla, hogy virágokat
Oldott a püspökszentelte olajba.
S regélik azt is még, hogy egy szeráf
Szállott le hozzá, és nevetni vágyva,
Ecsetet ragadott, melléje állt,
Hogy túltegyen a mesteren... hiába!
Az Isten és világ örökkön él,
Az emberélet nyomorú és percnyi.
De mégis minden egy emberbe fér,
Ki hinni tud s a világot szeretni.
Úgy emlékszem, mint fekete najádra,
Az éjre a Dél keresztje alatt.
Délnek tartottam; propeller zilálta,
Dúlta a roppant hullámfalakat,
S a szembeúszó hajókat homályba
Merítette egyetlen pillanat.
Ó, hogy sajnáltam õket, furcsa arra
Gondolni, hogy mind visszafele megy,
Az álmok biztos öblét messze hagyva,
Hogy Don Juané nem lett Donna Anna,
Hogy Szindbád nem lelt gyémánthegyeket,
S Ahasvér százszor szerencsétlenebb.
De hónapok múltán visszafelé vett
Irányt hajóm, elefántagyarak,
Abesszin képek terhével haladt,
Párducbõrt vitt - foltjai megigéztek -,
S vitt, amit elmém régebben nem értett,
Világundort s kiégett álmokat.
Önhitten, ifjan vágytam új kalandra,
De nem felelt a földszellem szavamra,
S megölte lelkem fényes álmait,
Mint madarat s a rét virágait,
Így lett a hangom ily kimért és lanyha.
Eltékozoltam éltem s téged is,
Téged, kiért bejártam én Levante
Földjét, királyok bíborát keresve,
Eljátszottalak, ahogy az eszetlen
Nál Dajamantit eljátszotta rég.
Kockára tette föl a kedvesét,
Perdült a kocka - elveszett a szép.
Így szóltál hozzám szigorún-szelíden:
- „Én túl sokáig hittem és szerettem,
Nincs bennem már se hit, se szeretet,
S ítélje meg, ki mindent lát, az Isten,
Magamat is elpusztítom, lehet,
De mégis megtagadlak tégedet.” -
A hajadat megcsókolni is féltem,
S megfogni karcsú és hideg karod,
Undok voltam magamnak, mint a pók,
Minden zörej riasztott, kínozott,
S te elmentél, oly gyászos feketében,
Mint Krisztus anyja a kereszt tövében.
Zivataros, fülledt volt az a nyár,
A hõséget viharral váltogatta,
Váratlan elsötétedett a táj,
S a szívverés elállt egy pillanatra,
Kipergõ maggal telt meg a határ,
S már délben bíbor szín szökött a
napra.
S egyszerre csak a tömeg moraját,
Löveg-dübörgést a kövezeten,
Csatába hívó trombiták szavát
Hallottam én, mint sorsom új dalát,
S ezrek meg ezrek rohantak velem,
S azt hajtogattam én is: „Úgy legyen!”
Regrutanóták, katonazene
Hangzavarából ezt hallotta a szívem:
- „Hurrá, elõre! Mindhalálig híven!
A nyoszolyánk legyen a rét füve,
S a lombok zöldje ágyunk függönye,
Az arkangyalok serege segítsen!”
Oly csábító volt, hogy hallván e dalt
Indultam, és befogadott e had,
És adtak nékem is fegyvert, lovat,
Csatamezõt, erõs ellenfelekkel,
Golyók füttyével, robbanó repesszel,
S mennyet sötét, villámos fellegekkel.
És lelkemet boldogság perzseli
Azóta is; vidámsággal teli
S tündöklõ bölcsességgel, és az Úrról
Beszélget õ s az ég csillagai,
Hallja az Úr szavát a riadóból,
S nem tér le többé az isteni útról.
Minden kerúbok legszentebbikét,
Minden szeráfok legdicsõbbikét,
Ki által földi vágyak és remények
Betelnek fenn, dicséri most a lélek,
S meghallva jámbor szavait, az ég
Elárasztotta fényével kegyének.
Aranytetõ és hófehér falak:
Kolostor áll a tenger közepében,
Dicsõségtõl övezve, égi fényben.
És elhagynám e bûnös földet érte,
Menny, tenger végtelenjét nézni csak...
Közétek vágyom, klastromi falak!
Imát rebegni nem merek már,
Litániákat feledek,
Fölöttem vészjósló madár száll,
S szemei lángoló tüzek.
Még halkan hallom vijjogását,
Mint korhadt cimbalom szavát,
Mint tenger messzi mormolását,
Verdesve sziklák mellkasát.
És látom már: acélkarommal
Verdes fölöttem vészesen,
Mint áramló folyó a holdban
Remeg, villogva fényesen.
Megriadok. Mit várhat tõlem?
Hisz Ganümédész nem vagyok,
S nem Hellász ege, mely fölöttem
Lágy sugaraival ragyog.
Ha meg az Úr galambja lenne,
S jött szólni: „Készülj fel hamar!” -
Mért nem rokon a kertjeinknek
Kék-szürke galambjaival?
Csodás e templom, mégis csupa bánat,
Kísértés, kéj, viharfelleg-hadak.
A gyóntatószék rácsos ablakán a
Vágytól gyötört szemek átizzanak.
S harsog, majd búg csak orgonán az ének,
És újra harsan rettentõ szava,
Mintha a vér, sötétlõ dómok részeg
Gránit-vénáiban lázongana.
A bíbortól, a mártírok mezitlen
Testétõl, míg lelkedbe nem hatol
Fehérlõ csábításuk, fuss el innen,
Az éjsötét boltozatok alól!
Az ónegyednek tavernájában máris
Teraszra ülve, rendelj bort hamar,
Ott, hol a tengerbe folyó kanális
Vizétõl zölden fénylik fel a fal.
Siess! Még egy erõfeszítés vár rád!
De elgyengülsz, meglátva tornyait
A dómnak - katolikus gótikáját
Úgy tárja szét, akárha szárnyait.
Ma újra meghallottam én azt,
Ahogy a horgony felkuszott,
És láttam a tenger vizén az
Öt szintre osztott gõzhajót.
Föllélegzett a nap, s a néma
Föld fecsegett, s dalolt, dalolt.
Akadna - patkány bár - a retkes
Konyhán s likában féreg ott,
Egy tarfejû, fogatlan, redves,
Jódolgától tébolyodott,
Aki nem hallaná Ulisszesz
Dalát, mely játékra hivott?
Neptun zord szigonyával és a
Néreidák fürtjeivel,
Midõn hullámtörés, miként a
Túlfeszített húr pattan el,
Habjuk reng vagy Aphroditénak
Keblén tajtékzik, mint a tej.
Otthonomat elhagyom én is,
Mások sorsát megismerem,
Egész világ, idegen, mégis
Oly ismerõs, rokon velem:
Öblök, zugok, part szögletén és
Szelek hullámzó tengeren,
A lélek-nap nem alkonyulhat.
Földi erõ nem törte meg.
Nincs módja már a visszaútnak,
Csitítom fáradt testemet,
Ha kegyes lesz a nyár, nem untat,
Ha szeret Isten engemet.
Éltem felét nem végigéltem,
De végigsóvárogtam én,
S Uram, úgy jelentél meg nékem,
Mint képtelen álomi lény.
Tábor hegyén a fényed látom,
S a bánattól elepedek,
S már szeretem bús, földi álmom:
Tengert és szárazföldeket.
Hogy ifjú, lázongó erõmet
Nem ajánlottam fel neked,
Hogy bûvös lányaid gyötörtek
A szépségükkel engemet.
De tán szerelmem rõt virág csak,
Mely percnyi életet kapott,
De tán szerelmem röpke láng csak,
Hogy könnyedén elolthatod?
E bús és csöndes gondolattal
Élek, túl életem felén,
De a jövõm döntsd el magadban,
Egyet már tönkretettem én.
Sem azt, mit susognak az éjek,
Sem jó anyánk énekeit,
Nem értettük mi soha még meg,
Mit érdemes megérteni.
S a mennyei fenség jelképe,
Mint örökség, mely áldatik, -
A magasztos elhebegése,
Költõ, tenéked adatik.
Záporral befröcskölt ablakomtól
Az
egész világ ragyás;
Nézem: nem fakult meg, és tudom jól,
Nincsen
benne változás.
Csak a zöld lett baljóslatú-kékes,
Mintha
gálic folyna szét,
Ám a rózsa fellobbantja mégis
Benne
vérpiros tüzét.
Esõcseppek dobolnak a tócsán,
Dörmögik
zsoltárukat,
Így litániázik esti órán
Dünnyögõ
apácahad.
Dicsõség a felhõs, éjszin égnek!
Tavaszi
folyó, ahol
Hal helyett fák ugranak sötéten
Föl
a víz alól.
Varázsmalom-örvényben forognak
Nyerítõ,
szilaj lovak,
És a lélek, ez a nyomorult rab,
Könnyebb
most és boldogabb.
E szél milyen nehézkes, szárnyszegett!
Az alkony dinnye, túlérett-repedt,
S kedved volna jól meglökni a fent
Bágyadtan gördülõ fellegeket.
Ily lomha estelen lovait is
Még szilajabbul hajtja a kocsis.
Erõsebben lapátol a halász,
Fejszével dühödtebben hadonász
A favágó - a tölgy recseg, ropog...
S azok, akikre sorsa bízatott
A kozmikus mozgásnak, s kikben ott
Élnek a volt s még nem volt ritmusok,
Õk költik szárnyaló verseiket,
Fölverve a tunya elemeket.
Lázálmaimban egyre ez gyötör:
Vonalak metszõn-éles végtelenje,
S harang mint óra, üt szünetlenül,
Akárha már az öröklét peregne.
S úgy rémlik most, hogy a halál után,
Kínjával a feltámadás-reménynek,
A vaksötétben így kutatja tán
A szem a sok jólismert, régi képet.
De ama õshomályban zöld füvet
Nem lel, s a fül se hall már földi hangot,
Nincs más, csak kockák, rombuszok, szögek,
S kongó, örök, baljóslatú harangok.
Ó, bár csak álom nyûgözné szemem!
Eljutnék, mint a béke ünnepére,
Õsz tengerekhez, sárga fövenyen
Nagy, barna köveket számlálni végre.
Tudom, a fáknak adatott csupán
A létezés fensége, minekünk nem,
A földön, csillagok szelid hugán,
Õk itthon vannak, ám mi idegenben.
Õszvégi, elsivárult réteken
Állnak vörösréz alkonyat, borostyán
Hajnal színét ellesve, ékesen, -
Zöld és szabad nép tábora a pusztán.
Tölgyek között is vannak Mózesek,
S pálmák közt Máriák... A lelkük
egyre
Egymásnak küldöz halk üdvözletet,
Rábízva éjben áramló vizekre.
S földmélyben, míg gyémántot köszörül,
Gránitba váj, arról fecseg a forrás,
Dalol, kiált - a tört szil merre dûl,
S hol lombosodnak épp a szikomorfák.
Ó, bárcsak én is lelnék oly hazát,
Hol nem kell énekelni és zokogni,
Csak végtelen évezredeken át
Némán az égi kékbe magasodni.
Tudom, oly édesen, szilárdan,
Ikonokon felismerem:
Csodás a nõi arc, akárcsak
A Teremtõ-ígérte menny.
Az orr, akár sudár fa törzse;
A szemöldök szelid ive
Úgy hajlik kétfelé fölötte,
Akár a pálma levele.
Alatta két szirén, a két szem,
Oly bûvös-édesen dalol,
Fenségesen szól, vall a lélek
Legféltettebb titkairól.
A nyílt homlok, akár derült ég,
S a fürtök göndör fellegek,
Melyeket a szeráf is gyöngéd,
Félénk kezekkel illetett.
És ugyanott, a fa tövén a
Száj, mint az édeni virág,
Amely miatt megszegte Éva
Az Istennek adott szavát.
Mindezt kegyes ecsetvonással
Rubljov festette énnekem,
És istenáldás lett ezáltal
Robottal terhes életem.
Ez volna hát õ, a természet,
Melyet a szellem megtagad:
A rét, hol illatát a méznek
Átjárja a mocsári szag.
A farkasfalkaként üvöltõ
Szelek siratóéneke;
Fenyõ felett a kergetõzõ
Fellegek tarka ménese.
Látom: árnyak s ábrák forognak,
Látom, és elfog a harag,
Teremtõ hintette magoknak
Silány sokfélesége csak.
Föld, rossz tréfát ne ûzz te vélem,
Dobd már le koldusgönceid,
S légy, ami vagy, csillag az égen,
Melyet vad, belsõ tûz hevít.
Tudom, nem én lennék a párja,
Más világnak vagyok fia,
S jobban tetszik, mint a gitárja,
A zurna barbár bánata.
Nem fényes termeknek, szalonnak,
Sötét ruháknak szól dalom -
Felhõknek, sárkányfajzatoknak,
Zuhatagoknak olvasom.
Úgy szeretek, mint vízre lelve
Mohón kortyolni az arab,
S nem, mint lovag, ki képre festve,
Csillagra bámul, várva csak.
S nem ágyban ér el majd a végem,
Pap és nótárius elõtt,
De egy vad szakadék ölében
Burjánzó repkények között.
És nem a kitakaritott
Protestáns mennybe száll a lelkem,
Hanem hol rablók, vámosok
S bûnös nõk mondják nékem: „Kelj fel!”
Erdei, lápi vidéken,
Ólmosak ott a folyók,
Élnek, akár örök éjben,
Furcsa, különc muzsikok.
Egyikük árvaleányhaj-
Lepte mezõre kilép,
Hallja: Sztribog kiabálja
Néki az õsi regét.
Itt besenyõknek a bamba
Zöld szemü, zord hada járt...
Bûzlik a láp, a varangy ma,
Zátonyos a folyamár.
Ócska tarisznya a vállán,
Éneke tölti be a
Rengeteget, s noha lágy, ám
Hetyke, pimasz a dala.
Útja - hol éj, hol a fények,
Füttyög a réti betyár,
Kocsmai összeveszések,
Véres a harc, ami vár.
Fõvárosunkba elérve
Végtire - ments meg, Uram! -
Cárnõnket is megigézte,
Érte egész odavan.
Néz, mosolyog, szava hetykén
Szól, de gyerek-naivan, -
S máris kereszt van a mellén:
Cifra, nehéz, szinarany.
Hát az Izsák s a Kazáni
Szent kupolái felett
Mért marad - érti-e bárki? -
Még a helyén a kereszt?
Bolydul a város, az utcán
Puska dörög, csata dúl;
Így vicsorít az oroszlán,
Védve fiát szilajul.
„Ej, pravoszlávok, a testem
Itt, e hidon ha elég,
S hamvam a szélbe lebeg fenn,
Nélkülem árva e nép.
Vad, nyomorult faluinkban
Vannak ilyen muzsikok.
Már vonuló hadaiknak,
Hallom, a lépte dobog.”
Ó, igen, mi az õsi
Hódítók unokái vagyunk,
Kik széles, tarka vitorla alatt
Járták be az Északi-tengert,
S ugrottak a hosszu hajókról
Normandia sík fövenyére -
Hurcolván a halált és
Lángba borítva a földet.
Századok óta bolyongunk
Már a világ vizein,
Bolygunk, s csatakürt szava harsog,
Bolygunk, s csatadob dörög egyre:
„Nem kell-e erõs kar,
Nem kell-e kemény szív,
S nem kell-e piros vér
Trónnak avagy civitásnak?"
Hé, fiu, hozz ide
Bort szaporán,
Portóit, malagát,
Whisky se ártana tán!
Bennünket sem az akna,
Se tengermélyi hajószörny
Nem rettent, hisz azért is
Vagyunk mi hajósok!
Ó, igen, mi az õsi
Hódítók unokái vagyunk,
Kiknek a sorsa bolyongni örökkön,
Tornyokról lezuhanni,
Õsz tengerbe merülni,
S lázas vérrel itatni
Ama három iszákost -
Ólmot, acélt s a vasat.
De mégis, akikrõl a bárdok
Dala zeng nyugaton, keleten,
Minden emberi nyelven,
De mégis, akikért imát mond
A barát Madridban, Athosz ormán,
Mint templomi gyertya, lobogva,
De mégis az asszonyok álma
Csak mi, csakis mi vagyunk.
Ez hát a lét! Körforgás, ének,
Városok, puszták, tengerek,
Felvillanó tükrözõdése
Annak, mi végleg elveszett.
Tûz tombol, trombiták recsegnek,
Rõt paripák száguldanak,
Majd izgató ajkak remegve
Boldogságukról vallanak.
S ismét öröm s a bú, amint rég,
Ismét, mint mindig, ami volt,
A tenger rázza õsz sörényét,
Új pusztaságok, városok.
Mikor lehetek én megint én,
Ki álmomból felébredek -
Koldus hindu, ki patak mentén
Szent estén elszenderedett?
Baka István home page | Kiállítások |