A költõ titkai

jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek

"Aki elment, közülünk való volt" írta Baka István halálakor Ilia Mihály. Hadd tegyem hozzá ehhez a mondathoz: olyannyira közülünk való volt, hogy még a halálát követõen is zavarba ejtõ beszélni róla, hiszen mindig zavarba ejtõ arról beszélni, akihez személyes szálak fûztek-kötöttek bennünket.

Baka köztünk van most is, ám jelenléte más - sajnos, hogy más, teszem hozzá - mint amikor még láthattuk Szeged utcáin sietni, kezében a szinte elválaszthatatlan nejlon-szatyorral, vagy amikor a Kincskeresõ szerkesztõségében vodkával kínált bennünket. Akkor az emberi gesztusokkal találkoztunk, s mellettük a versekkel és a mûfordításokkal, most a versek egymáshoz való kapcsolódásait látjuk, s látni véljük azt a rendszert is, amelyet az irodalomtörténészek a rendelkezésükre álló szövegekbõl kibontanak majd, közben pedig az emlékezésekbõl, visszatekintésekbõl megismerjük azokat az eddig nagyon is rejtve maradt mozzanatokat, amelyek a mûveket is segítik értelmezni, magyarázni. Nem akartam idézni, de mégsem tudom megtenni, hogy ne idézzem Radnóti Miklós József Attila hátrahagyott verseinek megjelenésekor írott szavait. A versek mindig külön hangsúlyt kapnak a halállal. A mû, amit a költõ haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz... az életmû fényleni és nõni kezd. A versek sugarat vetnek egymásra, a nagy versek megragyogtatják a közömbösebb darabokat is, a halállal gyászoló éjszaka borul a mûre, hogy sötétjén a gyöngébb fényû csillagok is felragyoghassanak... és az olvasónak s nekünk, kortárs-költõknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metemorfózist, mikor egy folyton épülõ mû teljesen készen átfordul az idõtlen öröklétbe, a nemzet kincse lesz, és népszerû lesz". Sokan voltunk azok, akik láttuk, milyen, a sorssal és a betegséggel folytatott küzdelmek árán épült fel Baka István életmûve, s most láthatjuk azt is, mûve miképpen fordul át a Radnóti által említett öröklétbe, szóval láthatjuk azt, hogy a valamikori élet miképpen dermed bele a versekbe, s azt is, hogy a versek az olvasásuk, a magunkban való mondogatásuk, s a napvilágra kerülõ új adatok, adalékok segítsével miképpen telítõdnek ismét élettel, miképpen nyerik el teljesebb értelmüket. Zavarba ejtõ, megrendítõ, s mégiscsak felemelõ ez a tudás: a birtokában talán nem is lehet mást tenni, mint hallgatni, megrendülten hallgatni...

Ám ha megtörjük a hallgatásunkat, akkor arról kell beszélnünk, aminek az ismeretét helyzetünknek éppen ez a köztes volta teszi lehetõvé. Észre kell vennünk például, s ez csak most, visszatekintve látszik igazán, hogy interjúiban, verseihez fûzött magyarázataiban Baka mennyi mindent elmondott verseirõl, munkásságáról.. "Mindig egy volt és sokszínû" - mondta például Mahler zenéjérõl. A nagy mûvészek más alkotókról mondott gondolatai mindig önjellemzõek is: azt veszik észre a másik világában, ami a magukéval azonos. Baka István is egységes, egyben pedig sokszínû, belsõ gazdagsággal bíró költõi világot teremtett. Zalán Tibor írta róla, pontosan: "Forgatva majd harmincévnyi költõi lét .. összerendezett anyagát, az a legfeltûnõbb, hogy néhány elhanyagolható formai változáson kívül - a központozás idõnkénti elhagyása, a pályakezdéskor szinte állandó és jellemzõ négysoros versszakok helyenként tagolatlan költeményekre cserélése - Baka István ugyanazt a verset írja, ugyanazokban a témákban és gyakorlatilag ugyanúgy, amelyet és ahogyan elkezdett1969-ben. Ugyanaz a romantikus lét- és problémaszemlélet, ugyanazok a nagy távolságokat felölelõ, elsõsorban táj- és égtájmetaforák - csak a hangoltság komorult el, csak a megszólalás irányultsága változott. A világra, a külsõ létre irányuló erõs indulatokat felváltották a lét hiábavalóságára reflektáló, a hiábavaló létben önnön tehetetlenségét átérzõ ember meditatív hangzatai. Meg a halál, a közelítõ, a végérvényességet jelentõ.. ." állandóság, egy világnak a kiteljesedése, gazdagodása, s közben mégiscsak ott a mozgás, a változás, a lassú átalakulás.

Mint minden nagy költészetnek, úgy Baka István költészetének is megvannak a maga titkai. Ha Baka saját világának titkait feltáró kommentárjait akarjuk szemügyre venni, akkor elsõként azt a töredéket kell idéznünk, amelyik azzal kapcsolatos, hogy miért is fordult figyelme az írás felé.

"Nyolcéves korom óta írtam - mondta egy interjúban. - úgy éreztem, nem üthetek. Nem szabad megütni senkit... Az egyetlen, ami kiemelt társaim közül, hogy én például tudtam történeteket kitalálni, meg verset írni." Mindez a gyermek- és kamaszkor természetes jellemzõje, s mint ilyent, talán említeni sem kellene, ha a befeléfordulás nem vált volna Baka költõi világának egyik legfontosabb jellemzõjévé. Találomra ütöttem fel az összegyûjtött verseit tartalmazó kötetet, s az elsõ versben, amelyre pillantásom ráesett, ezt olvastam:

"Mint házfalat a vadszõlõ, befut / és összetart az emlékezetem; / Vagyok, mert voltam, s ennyi épp elég - / Akkor nyitom, ha becsukom szemem. / /Ha kifelé bezárul minden út, / Itt legbelül lesz tágasabb a tér".
(Vadszõlõ). Fordítok egyet a kötetben, s ezt olvasom:

én az vagyok, ki nincs is talán;
Egy álom - mint egy asszony-oldalán
Elnyúltam egyszer, és azóta várom,
Hogy a való helyére lépjen álmom.

én az lennék, ki nincs, de léte több,
Mint bárkié a létezõk között,
Mert vanni könnyû - lenni nehezebb
Léleknek, földi árnyképek felett.

Ha a vanni és a lenni, a természetes és a teremtett lét, a test és a lélek kettõse ezekben a kései versekben is ilyen nyilvánvaló módon jelent meg, akkor elképzelhetjük, hogy milyen óriási erõvel nehezedett az egykorvolt kamaszra az elkülönülésnek és saját maga mássága megmutatásának a vágya. Ezt az elkülönülést, s a vers és az élet különválasztását Baka késõbbi életében is megõrízte. Az utcán, ha messzirõl figyelte az ember, mindig látszott rajta, hogy gondolatai valahol másutt járnak; versrõl, fõképpen pedig saját versérõl soha nem beszélt, legalábbis nekem nem; azokat írta, elküldte a szerkesztõségekbe, így hozzánk is, a Forráshoz, de még azt is megjegyezte, hogy ne kérjünk tõle verset, ha van, vagy ha lesz, akkor úgy is küld, hiszen tudja, hogy melyik szerkesztõségnek kell adnia. Verseihez nem fûzött kommentárt, nem magyarázta õket, talán csak egyetlen egyszer tett kivételt, de errõl késõbb.

Versekrõl, a maga verseirõl és másokéról sem nagyon beszélt. Inkább az emberekrõl szólt, a maga és mások esendõ tulajdonságairól beszélt, ezekrõl szívesen, s testi-lelki nyavalyáiról, szenvedéseirõl is, olyan önmagától való távolságtartással, hogy ezzel mindig megdöbben tette az embert. A versek legbelsõbb világához tartoztak, nem emlegette õket, a mûfordításokat viszont igen. Azt is mindig elmondta, hogy milyen kötetbe, kinek a felkérésére készíti a fordításokat, hány sort fog lefordítani, s hogy ki az, aki a rárótt-fölvállalt penzummal nem készült el, s hogy õ mennyit fog átvállalni A sordíjat is pontosan megmondta, az anyagiakat pontosan számontartotta. Azt hiszem, hogy jogosan kialakított védekezõ magatartás volt az övé: költõként már bemutatkozni sem nagyon lehetett, költõi erejét-nagyságát pedig alig-alig ismerték, így inkább szerkesztõ volt, annak mondta magát, s visszahúzódva, saját világát kitágítva írta a verseit. Ez a kettõsség talán még abban is segítette, hogy betegsége legnehezebb szakaszaiban is tudott verset írni. Mintha nem is magáról írta volna ezeket a verseket, hanem valaki egészen másról, talán Yorickról, talán Háry Jánosról, talán Sztyepan Pehotnijról. S az is lehet, hogy akkor a fájdalmak sem az övéi voltak, hanem az általa megteremtett alakmásaié...

Úgy gondolom, Baka István világának a legkülönösebb pontjához érkeztünk. Az õ költészetének leginkább megértendõ titka abban áll, hogy fiatalkori életének kettõsségére, a külsõ világnak mutatottra s a belsõként megéltre építette fel késõbbi életét és költészetét is. Feltételezhetõen innét ered az életet és a költészetet szétválasztó igyekezete, s talán az is, hogy a költészetében is megkettõzte önmagát, s alakmásainak verseit is megteremtette. Ahhoz azonban, hogy mindez bekövetkezhessen, elõbb költõként kellett megteremtenie magát. Két vonatkozásban is...

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján még élõ tradíciónak számított a nemzeti-népi hagyományokhoz visszanyúló költészet, a nemzeti érzések megsértése kellõ alapot nyújtott ahhoz, hogy ez a títusú költészet ismét hitelesen szólhasson. Az induló Baka István is ehhez az áramlathoz kapcsolta magát, elsõ kötetének versei a történelmi örökség vállalását jelezték, így például a Temesvár. Dózsa tábora, 1514, Változatok egy kurucdalra I, Változatok egy kurucdalra II, Vörösmarty, 1850, Vázlat A vén cigányhoz, Petõfi címûek, s természetesen a történelmi példák aktualizálását. Az Ady Endre emlékének ajánlott Háborús téli éjszaka címû vers VI. tételében írta: "SEBéBõL VéRZIK EL AZ ORSZáG." értettük mindannyian. Ennek a sorozatnak talán a legszebb darabja a Székelyek címû vers, amely csak egy késõbbi kötetben kerülhetett pár-darabja, a Bolgárok címû vers mellé. A Székelyek a címben említett népcsoport sorsával azonosulva, többes szám elsõ személyben mondja el a közösség sorstapasztalát:

évszázadok kalászaiból
kipergõ népek sorsa sorsunk?
Ringunk a szél bölcsõdalában...
Holnap ki tudja már, ki voltunk?

Asszonyaink párnára, ingre
Mentik a szûkülõ hazát:
vásznaikon az elkaszált
rét nékünk pompázik tovább.

Ûzhetnek - minket jégveréssel
szögezett e földhöz az úr,
hol sírok kopjafái vívnak
miértünk halhatatlanul.

Szövetkezünk, hogy megmaradjunk.
Oltár az asszonyok öle:
átlobban öleléseinken
Isten teremtõ gyönyöre.

Ringunk a szél bölcsõdalában...
Már borzolódnak a füvek.
Villámlik - martalóc-vigyorba
rándulnak újra az egek.

Azokhoz a versekhez, amelyeket ma már Baka korai verseiként tartunk számon, érdemes, immáron a késõbbi versekre is gondolva, pár megjegyzést fûznünk. Az elsõ Baka képalkotásával kapcsolatos. Baka számára már indulásakor a költõi kép jelentette a vers legfontosabb elemét. Ez a részben Vörösmartyra, részben pedig József Attilára visszamenõ képalkotás a késõbbiekben is meghatározó jellemzõje maradt verseinek. A másik megállapítás a szerepversekkel kapcsolatos. Ahogyan Baka költészete fejlõdött az idõben, s ahogyan egyre ismertebb lett, úgy vált általánossá a megállapítás: ebben a költészetben a szerepversek jutnak kiemelkedõ szerephez. Költészetének ez a vonása különösen szembetûnõvé vált a Sztyepan Pehotnij-kötet megjelenése után, hiszen ennek a kötetnek kétségtelenül a szerepjáték adott a többitõl eltérõ, sajátos jelleget.

Ám azok, akik errõl beszéltek, elfeledkeztek arról, hogy már az induló kötet verseinek nagyobbik része is szerepvers volt, például a korábban cím szerint említettek, vagy akár a teljes egészében idézett Székelyek címû vers is. A korai és a késõbbi szerepversek közötti különbözõségrõl itt talán annyit érdemes megemlíteni, hogy a koraiak általában történelmi tematikájúak, a vers írója és a vershelyzetnek megfelelõ én között közvetlen kapcsolatot nem lehet megállapítani, a szerepversek általában egy közösséggel való azonosulás, vagy a közösség sorsának alakulásában fontos szerepet betöltõ hõssel való azonosulás révén jöttek létre, a késõbbi szerepversek pedig egyre inkább sorsversekké válnak, ennek megfelelõen a közösség háttérbe szorul, ahogyan a kiemelkedõ történelmi személyek is, helyükre a Baka személyes sorsával a korábbiaknál jobban rokonítható Sztyepan Pehotnijok, Fredmannok, Yorickok kerülnek. Maga a nemzeti tematika is megõrzõdik Baka költészetében, õ legalábbis még a halála elõtt is nemzeti költõnek tartotta magát, még akkor is, ha a nemzeti közösséghez egyre inkább csak a nyelv révén kötõdött. Egyik interjújában mondta, a magyar társadalmat és irodalmat megosztó népi-urbánus ellentétrõl, s ennek a pártpolitikai csatározások során megmutatkozó visszataszító jelenségeirõl: "Mivelhogy a származásom, mondhatjuk azt, hogy népi, akkor én népi lennék. De mégsem vagyok az. Népies meg semmiképpen sem. Urbánus sem vagyok. Nemzeti vagyok. Ez talán - úgy érzem -, hogy mind a kettõt magába foglalja." Késõbb, mintegy ugyanezt a gondolatot folytatva, a következõképpen tûnõdött:

"Ma már én is visszariadok attól, hogy kik képviselik a nemzeti gondolkodást. Pedig én nemzeti érzésûnek tartom magam, és még ma is nemzeti költõnek, ami nagyképûen hangzik, de hát így van. Valamikor valami ellen voltam az. De most... viszont, amikor ez hivatalossá vált az Antall-kormány idején, hát akkor ezzel leálltam...

Én nemzeti érzésû voltam, de sosem voltam nacionalista; tehát számomra egy román, vagy egy szlovák, vagy egy orosz kultúrája, amelyet leginkább ismerek, az épp olyan fontos lehet..."

A korai verseknek, önértékük mellett megvolt az a szerepük is, hogy irodalmi közegbe emelték szerzõjüket. Késõbb Baka sokat foglalkozott az õt Szekszárdhoz kapcsolódó szálakkal, ám azt is mindig jelezte, hogy nem Szekszárd és nem is a szekszárdiság felismerése formálta õt költõvé. Baka költõvé a maga tehetsége révén vált, irodalmi közegbe pedig szegedi egyetemistaként került. A Tiszatáj 1969-ben közölte elsõ verseit, egyik utolsó verse is itt jelent meg, közben pedig közel száz másik vers, több mint a fele az összegyûjtött verseket tartalmazó kötet százhetvenegy versének. Ilia Mihály, a versrovat akkori szerkesztõje, a Tiszatáj késõbbi, legendás hírû fõszerkesztõje az egyetemen is tanította, barátságuk életre szóló volt, s nyomot hagyott Baka költészetén is. Arra a kérdésre, hogy kinek a figyelme fontos a számára, Baka gondolkodás nélkül felelte:
"Szegeden Ilia Mihály nevét említhetném, aki számomra abszolút mérce".
Az egyetemi városban, ahova tanulmányai végeztével a Kincskeresõ címû, gyermekeknek-diákoknak szóló irodalmi lap szerkesztõjeként tért vissza egy rövid kitérõ után, mindig akadt olyan irodalmi társaság, amelyikhez kötõdni tudott. Szepesi Attila még a diákévek egyetemi társaságában elfoglalt helyét írta le, eképpen: "Megfigyeltem, már kezdõ egyetemista éveiben, hogy számára mennyire idegen a nagyobb társaság. Elveszti benne a biztonságérzetét... Két-három ember jelenlétében még otthonosan érezte magát, de ha négy-ötnél többen jöttünk össze valahol - ami pedig gyakran megesett a hatvanas évek vége felé, a hetvenes évek elején - feszengeni kezdett. Elhallgatott, félrehúzódott". A társaság tagjaként Szepesi Attila az említetlenül maradt hivatásos bohémek, szesztõl iszamós öngyilkosjeltek, balga rezonõrök, skizofrén spiclik mellett Temesi Ferencet, Veress Miklóst, a kiváló filozófus és cigányzenész Suki Bélát, Petri Csathó Ferencet, a festõ Zoltánfy Istvánt, Ilia Mihályt, Csaplár Ferencet, Zelei Miklóst, Simoncsics Pétert, Annus Józsefet, Veress Miklóst, Boncz Gézát, Mocsár Gábort, Tóth Bélát, Dinnyés Józsefet, Zalán Tibort és a színészeket, Nagy Zoltánt, Dunai Tamást, Konter Lászlót, Tolnay Miklóst, Kovács Jánost említi. Csoporttársa volt Szõke Katalin, aki késõbb az egyetemen tanított, s segítette Bakát a századelõ orosz költõi közötti tájékozódásban. Baka, miután ott maradt a városban, pontosabban visszatért oda, az egyetemen tanuló késõbbi költõ-írónemzedékek tagjaival szoros kapcsolatba került. Elõbb Zalán Tiborral és Géczi Jánossal, s a nemzedékükhöz tartozókkal, aztán az újabb fiatalabbakkal, Darvasi Lászlóval, Balog Józseffel. Azok közül, akik Szegeden jegyezték el magukat az írással, szinte mindenki megtalálta a kapcsolatot Baka Istvánnal.

Alakja egy idõ múltán összekapcsolódott a várossal, valamiképpen az állandóságot és a biztonságot is jelentette, hogy az ember tudta: Baka ott van a városban... Az irodalomtörténet, ha negyven-ötven év múlva lesz még irodalomtörténet, Bakát szegedi költõként fogja számon tartani, Juhász Gyula óta a legjelentõsebb szegedi költõként. Juhász Gyula költészetén a nehezen meghatározható szegediség rajta hagyta a maga sajátos jegyeit, Baka költészetén azonban nem: õ élt a városban, fizikai élete nagyobbrészt ehhez a városhoz kötõdött, igaz, néha visszatért Szekszárdra, szülei házába, s mindig vágyott egy régi Szekszárdra emlékeztetõ kisvárosba, szellemi élete azonban az elvont költészet jegyében telt. A Bakát tisztelõ irodalmár-kör jócskán tágult is az idõk folyamán, ezt a halála után róla írt versek és tanulmányok pontosan jelzik...

Baka már elsõ kötetével bekerült a számontartott költõk csoportjába, s ezzel az elsõ lépést is megtette a kiválás irányába. Ebbe a csoportba azonban bele is lehetett volna temetkezni, ahogyan nagyon sokan a nemzedékiség, a népiség vagy éppen a nemzeti költészet jelszavát hangoztatva bele is temetkeztek. Valóban jelentõs költõvé Baka akkor vált, amikor - a nemzedéki vagy a baráti szálakat megõrizve - túllépett ezen a "csoportköltészeten", s megtalálta a maga sajátosan egyéni világát, s formáját, mégpedig a korábban is mûvelt szerepköltészet egyénivé formálásával, sorsköltészetté változtatásával. A szerepköltészet már az induló Bakától sem volt idegen, mi több: annyira jellemzõ verstípusává vált a szerepvers, hogy verseinek ez a jellegzetessége csak visszatekintve tûnt fel valójában, visszatekintve a nagy szerepversek felõl, addig "csupán" természetesként, a versvilágára jellemzõ formaként fogadtuk el. Visszatekintve azonban már nem a szerepversek tûnnek fel, hanem az, hogy Baka milyen kevés, a hagyományos értelemben vett vallomásos, lírai verset írt. Közülük párat sorolok fel: Könyörgés lányom életéért, Most (döbbenetesek, s Baka világából sok mindent érthetõvé tesznek önjellemzõ sorai: "Most huszonnyolc éves vagyok, és nem tudok / szeretni senkit. Szeretném, ha volna Isten, / és megbüntetne. A kezemre verne vagy / a sarokba térdepeltetne, leíratná százszor / velem: Szeresd, akik téged szeretnek, hogy ne vedd el / jogtalanul az õ szeretetüket!"... ) s a Brodszkij verseinek fordítása közben írt Post aetatem vestram a maga szintén jellemzõ soraival:
"Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén / egy nagy sötétlõ erdõbe jutottam; / már túllehettem életem felén / (vagy mégsem? így reménykedem titokban), / se igaz út, se csalfa messzi fény..." A hagyományos értelemben felfogott líraiságot Baka a szerepverseibe építette be, költészetének ezt a sajátosságát maga is felismerte, hiszen a következõ magyarázatot fûzte verseihez: "Szerepjátékos vagyok , ezek különbözõ maszkok, és az embernek mindent végig kell próbálnia... Minél határozottabb az álarc, annál személyesebb. Az én személyem nem jelent semmit az embereknek. Középszerû minden tettem és gondolatom. Egy valami talán nem az: hogy én meg tudok bizonyos dolgokat fogalmazni... Mitológiai és történelmi személyekhez kötök, akiknek van már jelentéstartományuk. Minden szó, amit a szájukba adok... akkor ezek a tartományok megnõnek." Talán ezzel a töredékesen idézett részlettel ragadható meg a leginkább az, hogy akkor, amikor a személyiség elvesztette a maga súlyát és méltóságát, amikor az én eltûnt az irodalomból, s helyére az osztódott én változatai - Sándor Iván kifejezése - kerültek, Baka miért fordult a szerepköltészet felé, s az is, hogy betegsége eluralkodásának idején miért éppen a szerepköltészet segítségével tudott hatalmas erejû sorsköltészetet és vallomásos költészetet teremteni. Baka valójában akkor vált jelentõs és kiemelkedõ költõvé, amikor a szerepverset egyénivé formálta, s a maga világával gazdagította. Az erre való hajlamot már kezdettõl megfigyelhettük nála, történeti szerepversei ezért is válhattak aktuálissá, s így szólhattak a megírásuk szerinti jelenhez, maga a személyessé formálás azonban hosszú folyamat eredménye volt, s nem választható el végzetessé vált betegségétõl sem, noha jóval korábban elkezdõdött, minthogy Baka István a betegségérõl tudomást szerezett volna. A fordulat talán a Liszt Ferenc-ciklusban (Liszt Ferenc éjszakái), s talán ennek a ciklusnak az elsõ versében, a Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban címûben figyelhetõ meg. A korábbi ciklusokban, így például a Döbling címû, Ilia Mihálynak ajánlott ciklusban még a történetiség dominált, vagy mondjuk talán azt, hogy a történetiségre utaló momentumok erõsebbek voltak, itt viszont már a hétköznapiság apró, közönséges tényei jutnak szerephez. Megfigyelhetõ ez már a két ciklus egymást felidézõ elsõ soraiban.

"éjszaka van magamra hagytak végre / az orvosok az ápolók sehol / körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország / vagy a Döbling-Magyarország Pokol" - mondja Baka Széchenyije, míg Liszt Ferenc így beszél:

"A gyertyaláng - rózsálló asszonyöl - / ellobban a sötétség összezáruló / combjai között. A levetett reverenda, / mint kidõlt tintatartó,
éjszakával / szennyezi be a szobát. Némán fénylik / Isten díszkardja: a Tejút. Most kellene / meghallanom a szférák zenéjét, de a / menybe, mint õsszel felázott talajba / a krumpli, belerohadtak az angyalok."

Ekkortájt írt kisregényei, mindenek elõtt a Szekszárdi mise, a lélek belsõ világára irányították figyelmét, s mûfordításai is ebbe az irányba hatottak . Erre a "hatásra" Szõke Katalin figyelt fel, ám még mielõtt ezzel kapcsolatos szavait idézném, nem hagyhatom említetlenül azt az elemzést sem, melyet Baka és az orosz költészet kapcsolatáról adott.
"Baka költészetében - írja Szõke Katalin - az orosz kulturális kód az 'életrajzi' meghatározottságokon kívül igazából - vagyis poétikai szinten - a mûfordításokkal kezd mûködésbe lépni. E szempontból a leginkább meghatározóak voltak számára Viktor Szosznora, Arszenyij Tarkovszkij, Vlagyiszlav Hodaszevics és Joszif Brodszkij versei. Az sem elhanyagolható tény az adott esetben, hogy e kötetek verseit Baka maga válogatta. Bár rendkívül magas színvonalon fordította Mandelstamot, Paszternakot, Cvetajevát, Gumiljovot, Blokot, Bunyint, Tyutcsevet és Puskint, az õ költészetük 'grammatikája' lényegesen nem hatott saját verseire". A mûfordítás egyébként is gazdagította versírói kultúráját, s fordítói gyakorlatának köszönhetõ, hogy Baka az egyik legképzettebb és legfelkészültebb költõnkké vált. Ezután nézzük, az orosz költészet "kulturális kódja" miképpen hatott Baka szerepjátszó költészetére. Ismét Szõke Katalint idézem: "Baka költészetében az orosz kód fordításaival lépett mûködésbe és hatással volt arra a szerepvers-, sorsvers-típusra, melyet kialakított. Véleményem szerint Baka verseiben a szerepjátszó én 'archetípusa' döntõen az orosz hagyományra vezethetõ vissza - ebben rejlik költõi világának különössége a mai magyar irodalomban -, s ez leginkább a Yorick-ciklusban érhetõ tetten. A shakespeare-i, kormosi indíttatású Yorick-ciklus énje az 'anti-világot', az önmagából kifordult 'feje tetejére állított világot' ostorozza, szavait nem válogatja meg, gondolatait jóformán alig artikulálja, s miközben közönsége elõtt 'levetkezik', kifecsegve legszégyellnivalóbb kínjait is, játszva az ostobát, kimeríti az 'anti-viselkedés' szinte összes kritériumát. Voltaképpen az orosz 'jurovigyij'-re, a 'szent eszelõs'-re emlékeztet, akit éppen keresetlen õszintesége állít szembe a bohóccal és a színésszel, akik ravaszkodnak, alakoskodnak, színlelenek." Ehhez a pontos jellemzéshez a magam nézõpontjából csupán annyit tennék hozzá, hogy az orosz költészet óriási hatása mellett sem tulajdonítanék kizárólagos jelentõséget ennek a hatásnak a szerepvers sorsverssé formálásában. A szerepvers - ha lehet így mondani - genetikai eredettel bír Baka István költészetében, személyessé formálása több tényezõ hatására kezdõdött el, sorsverssé pedig Baka betegségének eluralkodásával változott...

Szerepverseinek ebben a második csoportjában egyre közelebb jutott a vallomás-lírához. Nyilvánvalóvá vált az, amirõl a költõ is beszélt: ezeket a figurákat azért teremtette meg, hogy segítségükkel azt is elmondhassa önmagáról, amit másképpen nem mondhatott volna el. Talán ezzel is magyarázható, hogy Sztyetan Pehotnij kivételével Baka nem nagyon egyénítette verseinek "hõseit", szinte csak a hozzájuk kötõdõ kulturális tradíciót elevenítette fel, s utána rögtön a saját világára formálta ezt a tradíciót.. A Háry János-versek elemzésekor Fried István pontosan leírta ezt az eljárást: "A Nixhez közeledve fogy el a történet, a Nixbe hullva szûnik meg a Történet, miként már a romantikus poéta leírta, a Háry-história elemei (ön)életrajzként szervezõdnek új egységbe, a külsõ, a környezeti 'realitást' (amely a XIX. századi magyar szerzõknél éppen a 'magyar kolorit'-ot látszik biztosítani) az én hányattatásainak szövegévé változtatja a szerzõ". A vallomásos, az egyes szám elsõ személyben tett kijelentésekhez közelítõ beszédmódot, azaz az önvallomásos jelleget Baka is elismerte, ennek kapcsán csupán egyetlen momentumra utalok. A Búcsú barátaimtól címû, Yorickhoz és Sztyepan Pehotnijhoz írott versében olvassuk: "Búcsúzom tõletek barátaim / Kik elfecsegve minden titkomat / Csak egyet nem mondhattatok ki / A legnagyobbat a Titoktalant". Mindezt végiggondolva igazat adhatunk Fried Istvánnak, aki arról ír, hogy Baka egyike volt azoknak, akiknek "költeményei tanúskodnak a lírai jellegû versszerûség megújulása mellett, akik - ugyan ironikusan viszonyulnak az önfelértékelés romantikus vagy más esztéta-indíttatású attitûdjéhez - az én történetét írják versbe, többnyire hagyományosnak nevezhetõ külsõ formával élve, s ha nem is veti el a tapasztalati valóságnak képpé formálását, a köznapit nem stilizálással poétizálja át. Baka István számára a 'szerepvers', az 'idegen' jelmezbe bújás nem egyszerûen énrejtõ-álcás reagálás a mind kevésbé körülítható érzéki 'valóság'-ra, hanem lényegében azonosulási gesztus: az irodalom, a költészet, a mûvelõdés által feltárt, ismertté tett világokra reagál olyképpen, hogy a megszólalás különféle lehetõségeiben a maga helyzetét és tapasztalatát, világérzékelését és világtudását mutatja föl. A közvetettség egyben a többértelmûségnek is jelzése, nem a meghatározatlanságé, hanem az egyenértékû meghatározási kísérleteké. Az egyedi esetben megbújó általános kutatásával próbálkozik, a maga világa többféle világ mozaikjának szuverénül elrendezett együttese."

Baka késeinek tekinthetõ szerepversei nemcsak eredmények, hanem következmények is. Láthattuk, a költõi világ kialakulásának pillanatától tartalmazta a szerepverset, s ezzel a mások sorsába való belehelyezkedés gyakorlatát, ami természetes módon erõsödhetett fel akkor, amikor a költõ számára is nyilvánvalóvá vált az egyén és a társadalom egyre feloldhatatlanabb konfliktusa. Az egyén csak az önmaga számára teremtett világban létezhet a legteljesebben, innen pedig könnyû eljutni addig, hogy a költõi világ több teremtett világ "szuverénül elrendezett együttese" legyen. Ráadásul ezeknek az önálló világoknak a létezése lehetõséget teremtett az általa korábban is áttételesen mûvelt élményköltészet gyakorlására, méghozzá az újabb magyar költészet által is hangsúlyozott játékos-ironikus-önironikus módon, kihasználva az irodalom nyújtotta ismereteket is. Sztyepan Pehotnij világa például Bakának az orosz irodalomhoz és az orosz kultúrához fûzõdõ kapcsolatából nõtt ki. Láttuk már egyébként is, hogy a költõ és a mûfordító Baka István között roppant szoros a kapcsolat, szorosabb, mint talán bármely más esetben a magyar irodalom történetében, s mindkettõ jócskán hatott a másikra. Létezik például olyan "Arszenyij Tarkovszkij-vers", az általam már idézett Vadszõlõ, amelyik csak ebben a formájában, fordításban található meg. Kései szerepverseinek profanizálódásához minden bizonnyal hozzájárult a külsõ világ profanizálódása is, a magasztos és fennkölt jelenségeknek a mindennapi életbõl való eltûnése, az eszmények semmivé válása, s az, hogy az irodalom által kiküzdött és megfogalmazott értékek a társadalom számára semmilyen értéket nem jelentettek. A versek vallomásos jellegét természetesen meghatározta a költõ betegsége is, ez az emberi lét alapvetõ kérdéseinek újragondolását kényszerítette ki. A betegség hatására alakult ki a hagyományos és az ún. szerepversek úrral perlekedõ, hozzá forduló, vele beszélgetõ típusa is.

Baka kései verseinek kezdetét a Fredman szonettjeibõl címû, Csatlós Jánosnak ajánlott, három szonettbõl álló "kisciklus" jelenti. Fredman a 18.században élt svéd költõnek, C. M. Bellmannak az álneve, a "svéd Anakreonnak", aki - Kosztolányi szavaival - "a XVIII: században oly harsányan és oly korlátlanul mert énekelni, mint a természet." Fredman a korábbi versek mûvész-hõsének az utódja, de profanizált figura is, hiszen, ahogy a Révai-lexikon szócikkének szerzõje írta, "víg társaságokba keveredett, rendetlen életmódot folytatott". A vers Fredman világából csupán az örök vendég-léttel, mint életfelfogással kapcsolatos elképzelést veszi át, ("Vendég vagyok még e világban / a házigazda sûrûn sandít már az / órára"), egyébként viszont a vers Baka nagy vallomásos versei közé tartozik, méghozzá azok közé a versek közé, amelyek a halállal néznek szembe. Ennek a versnek a megírásakor már nyilván formálódott a Sztyepan Pehotnij-ciklus, hiszen egyes darabjai már jóval korábban megíródtak. A Yorick-versek is az idõben tagolva íródtak meg, s így két ciklusba kerültek (Yorick monológjai, Yorick visszatér), ennek megfelelõen a két ciklus világa különbözik is egymástól, ahogy Baka utolsó kötetének, a November angyalához címûnek az "orosz" versei viszont, mégha erõsen kötõdnek is Arszenyij Tarkovszkijhoz, könnyen kaphattak volna helyet a Sztyepan Pehotnij-ciklusban...

Kései verseinek hangvétele a korábbiaknál vallomásosabb, a megrendültséget jóval erõsebben kifejezõ. Ekkor már a hagyományosan lírai versek juttottak vezetõ szerephez, így például a Gecsemáné ("Már évek óta csak búcsúzkodom / S még mindig itt vagyok tréfálsz velem / Hogy annál jobban megalázz Uram..."), a Szekér ("Fáradt vagyok régóta nem tudom már / Miféle ló húz ki ül a bakon / és nem tudom miféle terhet hordok / Holdatlan éjem? naptalan napom?), és a Zsoltár ("Nem kérek tõled szívesen hiszen / Tudod hogy nem szeretlek Istenem / Hagyj élni akkor tán meg is szeretlek / S hagyj élni engem akkor is ha nem..."), s ezekhez a versekhez kapcsolódtak Baka újabb szerepversei, így a Háry János-ciklus három verse, a Yorick-versek és az orosz ciklus versei. A szerepversek is a vallomásos versek hangvételét erõsítik fel: Háry János a búcsúpoharát emeli ("Ki császárokkal paroláztam és / A világ végén lógattam le lábom / Meglóbál most és fejjel lefelé / A Nixbe ejt le prüsszentõ halálom..."), az orosz versek is a betegséget idézik fel ("A kék csempéjû égi kórterem / Vasrácsos ágyán volna jó örökre / Elszenderedni és aludni csak, / Gyógyulni fény-infúzióba kötve, / Míg a var pereg le napra nap"), s Yorick szókimondása is az úrral való, a korábbinál erõsebb perlekedést szolgálja:

"Csak én vagyok kinek elég a púpja / S ha minden varjú azt károgja voltál / azt felelem nyugodtan félig holtan / Igazatok van udvaroncok voltam / De nem ti én támadok fel újra".

Az idézettek is bizonyíthatják: Baka István világteremtõ, szerepkeresõ költészete utolsó éveiben sorsköltészetté változott, olyan sorsköltészetté, amelyikben a legtermészetesebb módon olvadtak össze a hagyományos lírai és az újfajta szerepversek. Utolsó kötetét olvasva mintha már már nem is különálló verseket olvasnánk, hanem egyetlen hatalmas monológot, egyetlen, a beteg költõ testébõl felfakadó monológot, s nem tudjuk: megrendültségünk vagy csodálatunk-e a nagyobb; nem tudjuk, hogy a versek mívességére csodálkozzunk-e rá, vagy arra, hogy Baka István a testi és a lelki gyötrelmek közepette is költõ mivoltának teljességében mutatkozik meg elõttünk. Utolsó verseit nem lehet megrendültség nélkül olvasni, s megrendültségünk csak növekszik, ha arra gondolunk, hogy a megpróbáltatásoknak micsoda terhét kellett cipelnie Baka Istvánnak ahhoz, hogy a költészetnek az életet megtisztító hatalmát megtapasztalhassuk. A magyar költészet elveszített tétje ebben a költészetben tûnik fel ismét. Bakának az életét kellett adnia ahhoz, hogy a mostani tétnélküli költészet uralkodásának idején megmutathassa az életért küzdõ versek hatalmas erejét. A versek mélyén mindvégig ott érezzük a letisztult emberi hangot, mint például a November angyalát megszólító költeményben is:

Jöjj el hozzám, köd-peplumodban és
Krizanrém-öllel, õszöm angyala!
Lefordítottad fáklyádat, de ma -
Bár kõpapucsban - a szívemre lépsz.

Lennék halottad, s úgy élnék veled,
Ahogy gyökérrel él a föld, a víz;
S bár szemgolyód fehér, akár a gipsz,
Poromból támaszt föl tekinteted.

Jöjj el hozzám, november angyala!
Halottak napja elmúlt, - élni kell!
S ha élni kell, a kõ is énekel,

S bódít krizantém-szirmod illata, -
Halotti mécs, öröklét lángja tán?
Mindegy! Fejem öledbe hajtanám.

Ahogy mondottam, a Fredman-szonettekkel jelentkezett ez az új, a betegséggel és a halállal számot vetõ hangvétel Baka István költészetében. Végsõ soron innét kezdõdik minden utolsó éveinek verseiben, s minden csak következmény, a betegség következménye. A halállal való szembenézésben legmesszebbre a Sztyepan Pehotnij feltámadása címû, töredékben maradt, talán nem is véletlenül töredékben maradt versében jutott:

Voltam, ki voltam, s vagyok, ki vagyok,
De nem leszek - csak ennyit tudhatok
Elõre, biztosan, de semmi mást,
így itélj meg s a bûnöm így bocsásd.

A szerepköltészet személyessé formálása bizonyára közrejátszott abban is, hogy Baka kívülrõl, mintegy egy másik ember nézõpontjából is tudta láttatni saját magát. így kérdezhette önmagáról egyik tárcájában:

"hová tûnt az a negyven év körüli, enyhén pocakosodó, rendetlen szakállú, zilált öltözetû férfi, aki - kezében lyukas reklámszatyorral - kulcscsomókat és kiflivégeket potyogtatva, a semmibe meredõ tekintettel járja Szeged utcáit, buszok, villamosok elõl az utolsó pillanatban félreugorva...? "

Láttuk, Baka István költészetének számos titkát feltárta, erre a kérdésre azonban nem adta meg a feleletet...