Válogatta és az utószót írta: Pór Judit.

Fordította: Bajcsi Cecilia, Baka István, Rab Zsuzsa

Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992.

LENNÉK, MI SENKINEK SE KELL MÁR

Lennék, mi senkinek se kell már

- ó, mint a jég -,

nem tudva arról, ami elszáll

s mi jönne még,

feledve, szívem hogy repedt szét,

majd összeforrt,

feledve fürtjeimnek selymét,

sok drága szót.

Feledve türkizdíszü ékem:

karperecem,

mit vékony szár viselt - törékeny

leánykezem...

Feledve: felleget rajzolva

a táj felett,

az ujjam gyöngyházfényü tollat

vezetgetett,

s azt is, hogy lendült karcsu lábam

sövényen át,

feledve, hogy súrolta árnyam

az út porát.

Feledve, hogy lángolt a mennybolt,

s nagy csendeket...

- Mily pajkos voltam, mily vihardúlt

s a verseket!

Szétkergeti minden csodámat

a kacagás.

Rózsás volt orcám - holtra sápaszt

a bú, a láz.

S nem nyílnak fel többé - hiába -

- ó, jaj nekem! -

sem alkonyatra, sem a tájra,

más szemre sem.

szemhéjaim a földi rögre.

- Virágra sem!

Világ, isten hozzád örökre,

örökösen!

S ugyanúgy olvadnak a holdak

s a tél hava,

ha messze tûnt ifjúkoromnak

varázslata.

Feodoszija, 1913

BYRONNAK

Virradatát idézem hírnevének,

élete reggelét,

midõn álmából démonként felébredt

s e föld isteneként.

Szemöldökeit - hogy futottak össze

két szeme fáklyalángjai felett,

s az õsi vér lávája szétömölve

ereit hogy töltötte meg.

Idézem hosszú ujjait - hogy túrták

hullámos fürtjeit,

s kik szalonokban Önt szomjuhozták:

rajongók szemeit.

S szíveket, melyeket - túl fiatal volt -

megolvasni nem lelhetett idõt,

midõn az égre kélt s kihunyt ezer hold,

hogy magasztalja Önt.

Idézem most a félhomályos termet,

dús bársonyát a csipke tengerén,

s mit mondtunk volna, valamennyi verset

Ön - nékem, Önnek - én.

Idézem még a félmaroknyi hamvát,

mi ajkából s szemébõl megmaradt...

A sírban alvó valamennyi szempárt,

Önt s magamat.

Jalta, 1913. szeptember 24.

KIHUNYT MÁR FEODOSZIJA FÖLÖTT

©

Kihunyt már Feodoszija

fölött a tavaszi sugárhad,

s megyújtja mindenütt az árnyat

az alkonyat varázslata.

Megyek magamban, s bánatom

erõs ujjakkal fojtogat már,

és lóbálódzik oldalamnál

elgyengült, vézna két karom.

Megyek genovai falak

mentén, a széllel csókolózva,

s szoknyámnak - térdemen lobogva -

hûs selymei hullámzanak.

S gyûrûm karéja oly szerény,

s oly szánalmas, meginditó a

kék ibolyák parányi csokra,

mit arcomhoz emeltem én.

Megyek a várfalak alatt,

elért e tavaszesti bánat,

s megnyújt az alkony minden árnyat,

s reménytelenség szólogat.

Feodoszija, 1914. február 14.

VERSEK BLOKHOZ

1.

Neved - madárfiók tenyeremben.

Neved - mint jégcsap, üdíti nyelvem.

Szájmozdulat, egy-rezzenetû.

Neved - négy betû...

Szép labda, égbe szökellõ.

Ezüstszivü csengõ.

Csendes tóba vetett

kavics visszhangja neved.

Döndül tompa zenével,

mint éji lódobogás, ugy enyész el.

Verdes, mint a magány

homlokodhoz szoritott fegyver ravaszán.

Neved - tudod, mi nekem?

Neved - csók lehunyt szememen.

Dermedt századok fagya enged

hóra hullt csókjára nevednek.

Kék csobogású, hûs italom

neved, álom, mély nyugalom.

1916. április 15.

(Rab Zsuzsa fordítása)

2.

Gyöngéd kísértet,

gáncs nélküli lovag,

ki hívott téged

fiatal életembe?

Kéklõ ködökben,

hóköntösödben

álltál elém.

Nem, nem a széllel

ûzetem a városban.

Ó, már három éjjel

a gonosszal álmodtam.

Kék szeme átok,

megbabonázott -

hó dalnoka.

Hóhattyu hintett

elébem tollat.

Tollak keringnek,

s havakba fúlnak.

Tollakra lépek,

ajtóhoz érek -

túl a halál vár.

Õ dalol nékem

kék ablakon átal,

õ dalol nékem

csengettyûk szavával.

Messze rikoltva,

hattyui torka

hív-hivogat.

Kedves kísértet!

Álom vagy csupán nekem.

Kérlelve kérlek:

hullj szét, ámen, úgy legyen!

Ámen!

1916. május 1.

3.

Elmész a messzi napnyugatra,

az esti fényt meglátod ott,

elmész a messzi napnyugatra,

hófúvás törli el nyomod.

Házam elõtt, hó-némaságot

átszelve, visz tovább utad,

igaz szívû, Istentõl áldott,

ki lelkem fényessége vagy.

Nem irigylem, hogy a te lelked

rendíthetetlen célt követ.

Én csókoktól sápadt kezednek

húsába nem verek szöget.

Én neveden se szólogatlak,

és nem nyújtom feléd kezem.

Viaszos, szent orcád elõtt csak

távolról hajtom meg fejem.

S a lassú hóhullásban állva,

letérdelek a szûz havon,

és a te szent neved kiáltva,

az est havát megcsókolom. -

ott, hol utad - hó-némaságot

átszelve - vitt fenségesen,

fényem, dicsõség kelyhe, áldott,

uralkodj árva lelkemen!

1916. május 2.

4.

A vadnak odúja,

vándornak az útja,

holtnak síri nyugta:

jusson, mi jár, mindenkinek.

Dámának a kacérkodás,

a cárnak az uralkodás,

de nékem nem kell semmi más -

csak magasztalni nevedet.

5.

Az én Moszkvámban kupolák ragyognak,

az én Moszkvámban harangok bongnak,

az én Moszkvámban sírok sorakoznak,

bennük sok cár és cárnõ álmodik.

S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben

tisztább a lég, mint földön és a mennyben!

S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben

én imádkozom hozzád - hajnalig.

És hídra lépve Névád átszeled,

amikor én Moszkva-folyóm felett

alázattal lehajtom fejemet,

s a lámpák fénye összeolvad itt.

Álmatlanságommal szeretlek téged,

álmatlanságommal figyellek, nézlek,

mikor a kremli száz harang felébred,

s bongás a bongással megütközik.

Csupán folyóvizem folyóvizeddel,

csupán az én kezem a te kezeddel

nem érhet össze, Boldogságom, míg nem

ér el a hajnalom - hajnalodig.

1916. május 7.

6.

Úgy hitték, földi lény!

S halálba kergették legott.

Kihunyt az égi fény.

- Halott angyalt sirassatok!

Ö élte alkonyán

napszentületrõl dalt dalolt.

Leng három gyertyaláng,

és babonás-kék füstöt ont.

Árasztva fénysugárt,

húrt zengetett forralt havon.

A három gyertyaláng

égett, akár a napkorong.

Ó, nézzétek, hogyan

sötétlenek szemhéjai!

Ó, nézzétek, hogyan

törtek le büszke szárnyai!

Felolvas feketén,

tolong tunyán a publikum...

- A dalnok holt a vén,

torát ülõ vasárnapon.

1916. május 9.

7.

Úgy tetszik - túl a berken

falum tárul majd elém.

Úgy tetszik - õt szeretnem

egyszerûbb, mint hittem én.

- Fúlj a sárba, rusnya pára! -

Ostor lendül, meghajol,

s lecsap vad csattanással,

s újra csengettyû dalol.

Rengõ, tengõ gabonában

pózna mellett pózna áll,

s drót feszül, dalol magában,

s egy szó a dal: halál.

1916. május 13.

8.

Bögölyrajok felhõznek az álmos kedvü gebékre,

és lángpiros kalugai ing hólyagzik a szélbe,

és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám,

és árad a rozshullámra harangszóhullám,

és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német,

és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget,

és édes hõség dárdáz fénysugarakkal,

és újra neved - zeng, mint ez a szó zeng: angyal.

1916. május 18.

(Rab Zsuzsa fordítása)

9.

Mint fénysugár gyehennaárnyakon,

hatolt a hangod át a robbanásokon.

S ím: dörgések közt, mint szeráf, komor

fenséggel szólván mindent felsorol -

zendülve régi, ködös reggelekbõl,

hogy minket - vakokat - hogy szeretett õ,

kék köpenyünkért, bûneink megértve...

S legjobban azt, ki legmélyebben éjbe

zuhant - vad végzetébe - egykoron!

S téged se gyûlölt meg, Oroszhonom.

S halántékát tétova ujja még

simítja egyre... S arról is beszélt,

mily napok várnak ránk, hogy csal meg Isten,

s hogy hívod a napot - s nem jõ fel az sem.

gy szóltál, önmagadba zárt rabod.

(Vagy tán a gyermek álmában motyog?)

Elébünk tárul - lelkünkben ragyoghat! -

szentséges szíve Alekszandr Bloknak.

1920. május 9.

10.

Nézd! - megunt idegenbõl visszatér,

had nélküli vezér.

Markát a menny vizébe merítõ -

hazátlan herceg õ.

Mindene ott van: földje, serege,

kenyere és anyaöle.

Szép hercegséged - fogd a jogarát,

baráttalan barát!

1921. augusztus 15.

11.

Társai - ne háborgassátok!

Szolgái - ne háborgassátok!

Orcáján tündökölni látom:

nem evilági az országom.

Jóslatvihara el nem ülhet,

vállai szárnytól nehezülnek,

éneklõ résbe, alvadt hévbe -

hattyúként szállt a lelke égbe!

Réz terhe, hullj le, hullj a sárba!

Szárnyát a mennybe vonzza vágya,

kiált a száj, még választ várna -

s nincs semmi más - csak a halála!

Hajnalt iszik, tengert - az égben

korhelykedik. - Hát tor se légyen!

Ki rendelé - örökkön éljen! -,

az részeltesse kenyerében.

1921. augusztus 15.

12.

S a sík felett

hattyú lebeg.

Anyám, fiadat meg sem ismered?

Felhõkön túl szól, az égben,

végszózata: - Bocsáss meg nékem!

S a sík felett

jós förgeteg.

Szûz, választottad meg sem ismered?

Tépett az inge, szárnya csupa vér...

Szól hozzád végszózata: - Élj!

Siralomvölgy felett

tündöklõn égbe megy.

Szentséges lelke elszállt: - Üdv neked!

A kényszermunkás priccs-zugára rálel.

Anyjához tér az árva. - Ámen.

1921 augusztus 15. és 25. között

13.

Jajszó nélkül estél,

mint tetõfedõ, a mélybe.

Vagy csak visszamentél

bölcsõd ringató ölébe?

Lángolsz, el nem alvó

mécses, sorsodat betöltöd...

Ó, melyik halandó

némber ringatta a bölcsõd?

Boldog a te terhed!

Prófétanád, dalra csengõ!

Ki mondja nekem meg,

rejteked miféle bölcsõ?

"Míg csak el nem adnak!"

Féltve téged, ûzve.lökve,

én Oroszhonomnak

földjét járom körbe-körbe.

Tájait bejárom,

éjt és nappalt átbolyongva.

Hol a nyílt-seb-száj, hol

szürke-kék pupillaólma?

Kapd el! El ne engedd!

Õt csakis szeretni kéne!

Ki súgná nekem meg,

milyen bölcsõ rejt ölébe?

Gyöngyök sora csüng le

álmos, baldachínos ágyra.

nem babér, de tüske -

fõkötõdnek csipkeárnya.

Madár, nem a függöny,

nyitja hószínszárnyait szét.

- Élj ismét a földön,

s hóviharba vessz el ismét?

Tépd ki! Tartsd magasra!

Ne add oda soha mégse!

Ki suttogja el ma,

bölcsõ-rejteked miféle?

De talán hiú csak

minden tettem - egyre másik.

Ahogy földbe dugtak,

alszol majd a kürt szaváig.

Halántékod gödrét

látom újra - látlak téged.

Ilyen kimerültség

tán a kürtökre se ébred!

Állam adta réten

álom rozsdáll rád: a béke.

Õr mutatja nékem,

melyik bölcsõ zárt ölébe.

1921. november 22.

15.

Mint álmos, mint részeg,

felverve-ijesztve.

Halántéka mélyed:

nem alhat a lelke.

Szemgödrein átok:

halotti a fény.

Nem láthat a látnok

át holt üvegén.

Te vagy, ki

nem vitte a holtat a mélybõl

sosem ki

a hádeszi síri sötétbõl?

Tied volt -

csengõ színezüstben -

a fõ, amely úszott

a hébroszi vízen?

1921. november 25.

16.

gy hát, Uram, filléremet

fogadd el templomod javára!

Nem szerelmi szeszélyemet

dalolom - hazám sebe fáj ma.

Nem fösvény kincsén rozsdazár -

gránit, a térdemmel csiszoltam.

Mindenkié a hõs, a cár,

a szent - a dalnok - drága holtam.

Széttördelve a Dnyepr jegét,

törve a koporsódeszkát is,

húsvétként úszik most feléd

Oroszhon - ezerhangu árvíz.

Hát sírj, te szív, fenségesen!

Hadd irigyeljen - ezerhányat

írunk? - halotti szerelem.

Örüljön más a kar dalának.

1921. december 3.

AHMATOVÁNAK

®

1.

Ó, sírás múzsája, múzsák legszebbje, te!

Ó, te fehér éjszakák szilaj leánya!

Oroszhon-dúló hófúvásod fekete,

s nyílként hasít belénk a kínod jajgatása.

S mi visszahõkölünk, tompán kiáltva: jaj!

százezerszeresen - esküdve néked - Anna

Ahmatova! - E név: földrengetõ sóhaj,

amely a névtelen mélységekbe zuhanna.

Minket megkoronáz, hogy véled egy lehet

a föld, min járhatunk, hogy ugyanaz az ég is!

és az, kit megsebez halálos végzeted,

meghal bár, halhatatlanok között a posztja mégis.

Éneklõ városomban kupola ragyog,

és vak koldus dalol, a Megváltót dicsérve...

- Harangok városa, mit néked adhatok,

Ahmatova - s a szívem is tenéked.

1916. június 19.

2.

Arcom rejtve állok én elébed

- nem zavart meg ármány -,

arcom rejtve énekellek téged

alkonyatnak árnyán.

Mily vad hullám vett a tarajára,

s száguld messze vélem!

Énekellek, hullám-vélem-árva -

hold vagy éji égen!

Ki, mint holló, szállt az égi fára,

s fellegekben jár most.

Horgasorrú! - kinek mérge-átka

s kegye is halálos.

Ki a vörös téglás kremli ormon

szétterjesztve éjét,

mintha szíjjal, elszorítja torkom,

énekes gyönyörként.

Boldog vagyok! Nem lángolt ily tisztán

alkony még felettem.

Boldog vagyok! Mindent néked adván,

koldusként mehettem.

Mert én néked - ó, mély, ó, éj! - menten

értettem a szódat,

és hogy Múzsája vagy, felismertem,

Carszkoje Szelónak.

1916. június 22.

3.

Még egy hatalmas lendület -

s a pilla bágyad.

Ó, drága test! Ó, hamva egy

könnyû madárnak!

Napok ködében merre, hol

várt, énekelve?

Oly sok volt sóhaja, de oly

kevés a teste!

Emberentúli bája volt

e szendergésnek.

Angyalból, sasból egybeforrt

e test, e lélek.

Alszik, de kórus hívja ma

az Édenkertbe.

Talán dalokkal démona

nincs még betelve?

Órák, évek, korok. - Igen,

üt majd az óránk.

S emlékkövünk betûje sem

emlékezik ránk.

A söprû rég saroklakó,

és hízelegnek

Múzsádnak, Carszkoje Szeló,

csalánkeresztek.

1916. június 23.

4.

A gyermek neve Lev,

az anyáé Anna.

A fiú neve csupa hév,

az anyáé csöndsóhajú.

A fiú rõtvörös hajú.

- tulipán tûzlángja!

tehát: hozsánna

a kis királynak.

Add néki, Isten, sóhaját

s mosolyát az anyának,

adj, mint a gyöngyhalásznak,

fürkész tekintetet.

Isten, vigyázzad,

légy sokkal éberebb:

királyfi - kényesebb,

más, mint a többiek.

Rõt oroszlánkölyök,

te smaragdzöld szemû,

vidd szörnyû örökségedet!

Északi s Déli óceán között

markoljad olvasód -

fekete gyöngyszemeidet!

1916. június 24.

5.

Hány útitárs, barát akad!

Nem szajkózol te más dalt.

Vezérli ifjúságodat

a büszkeség s a bánat.

Emlékszel? Kikötõ, veszett

déli szél dühe jár át,

üvölt a Kaspi - s szádba vett

rózsa rebbenti szárnyát.

Egy cigánylány követ adott

díszes keretben,

s dicsõségrõl hazudott

még díszesebben...

S árbóc elõtt magasodott

egy suttyó égszín blúzban.

Tengerdörejen át hivott

a sebzett Múzsa.

1916. június 25.

6.

Fegyenc vagyok. Te jössz utánam,

fegyveres õr. A sorsod egy velem.

Egy az útunk a pusztaságban,

a puszta semmiben.

Tudod: már rég megcsendesedtem,

szememben sem látod a vad tüzet.

Csak addig a fenyõig oldj el engem!

Csak addig - nélküled!

1916. június 26.

(Rab Zsuzsa fordítása)

7.

Te letéped a lepleket

a bölcsõrõl s a katafalkról,

te a szeleket bõszited,

küldesz ránk hóvihart, kavargót,

lázakat, verset s háborút,

- Jobbágyúrnõ! - Varázslóasszony -

Hintód körül a koszorút:

oroszlánok bõgését hallom,

és szenvedélyes hangokat -

s egyet, mely hallgat rendületlen.

Lobog piros vitorlahad -

s egy köztük éjsötéten lebben.

Utad a tengeren vezet

vagy levegõben - várok egyre,

mint napra, tárva mellemet,

mint halálos ítéletemre.

1916. június 26.

8.

A piac lármával teli,

a péküzletbõl dõlt a pára.

Emlékszem egy kis utcai

énekesnõ sovány arcára.

Kendõd virágos, fekete

- Irgalmukért könyörgök én!

ott álltál szemlesütve, te

a Szergij-Troica tövén.

Imádkozz értem, szomorú

s ördögi szép, erdõ, liget

ha megtesz önkínzó jajú

Istenanyának tégedet.

1916. június 27.

9.

Aranyszájú Annának - egész

Oroszhonunk-megváltó igének -

vidd el, szél, a szavaimat, és

szálljon ez a sóhaj is tevéled!

Lángoló mennybolt, te mondj mesét

fájdalomtól fekete szemérõl,

és ahol földig hajolt, a rét

aranyszínû, elnémult füvérõl!

Te, zöldvizü, erdõmélyi csermely,

meséld el, hogy ma éjszaka én

hogyan bámultam tükrödbe - és mely

arcot láttam fénylõ felszinén!

Te, kit a viharzó magosban

felleltem újra!

Te! - Névtelen!

Vidd el szerelmemet

Aranyszájú Annának - Oroszhonban!

1916. június 27.

10.

A drótsövény mögül, hol hullámzik a zab,

hang zendül - mintha tán ezer hang szólana!

S az átfutó kocsicsengettyûk - szent! szent! szent! -,

Uram, tán nem ezen a hangon zengenek?

Megállok s hallgatom, kalászt morzsolgatok -

engem e hang sötét kupolába csukott.

Ájtatosan nem a fûzághoz ér kezem,

érintésemmel én - kezedhez érkezem!

Asszony vagy, földi - bár megáldják jötttödet -

mindenkinek, de nékem égbõl jött kereszt.

Elõtted bókolok hát minden éjszakán,

s minden ikon a te szemeddel néz reám!

1916. július 1.

11

A napra terülhet árnyad,

markodban a csillagok!

Ó, szélként - az ajtót tárva -

hozzád ha bejuthatok!

S fecsegni meg elpirulni,

s lesütni szemem talán,

s szipogva meg is nyugodni,

mint lányka szidás után.

1916. július 1.

12.

Arra való a kezem, hogy a másik kézre találjon,

vissza se tarthatom, ajkam is arra való - nevet adjon,

és a szemem - nem látni (magasra szökött a szemöldök) -

nézni csupán szerelemre s a nem-szerelemre megértõn.

Hát e harang, mely a kremli harangoknál nehezebb tán,

mért kong egyre a mellben, mért veri félre a szívem?

Ezt ki is érti meg? - én sem-, a hangja talán bejelenti -

nem maradok meg benned örökre, hazám, Oroszország.

1916. július 2.

NEM DÜBÖRÖGVE ÉRKEZIK A VÉG

©©

Nem dübörögve érkezik a vég.

Hanem csak: hó szakad.

Égnek a lámpák. A ház elé

ért egy emberalak.

A csengõ szikrát szórva szól.

Belépett, felkapta szemét.

A házban csend honol,

ikonok mécse ég.

1916. november 16.

KETTEJÜKNEK EGY AZ ÁGY

Kettejüknek egy az ágy,

két fivér,

két barát,

alszanak most, kéz a kézben.

Közös a pohár, az étek.

Plédbe bugyoláltam õket,

mindörökre megszerettem,

zárt szemhéjon át elõttem

átvonulnak furcsa képek:

szivárvány: kettõs dicsõség,

alkonypír: kettõs halál.

Nem választom szét e két kezet.

Inkább a pokol,

inkább a pokol-

mélyben égõ láng leszek!

1918. január 11.

PSYCHÉ

1.

Nem, nem bitorló - én itthon vagyok,

s nem szolgáló - ne kínálj kenyereddel!

Vagyok a vágyad és vasárnapod,

hetedik napod a hetedik mennyben.

Ott, lenn a földön csak garas jutott,

s malomköveket hordtam én mióta!

- Szerelmesem! Talán nem is tudod?

Psychéd vagyok - szelíd madárfióka.

2.

Nesze, édesem, a rongyos gúnya,

valaha a testem volt, meleg.

Elszaggattam mindent, összedúlva,

csak a szárny maradt belõle meg.

Fenségedbe öltöztess fel engem,

váltsd meg lelkemet!

S göncömet, mitõl más visszaretten,

sekrestyédbe tedd!

1918. május 13.

(Baka István fordítása)

TOLLADNAK ÉN PAPíRLAP LESZEK

®

Tolladnak én papírlap leszek,

Befogadód. Hófehér papírlap.

Százszorosan visszafizetek

mindent - hû sáfára javaidnak.

Falud leszek én, fekete föld.

Te nékem a zápor s mennybolt fénye.

Te az Úr s uram, aki elõtt

föld vagyok - papírlap hófehére.

1918. július 10.

AHOGY A JOBB A BAL KEZET

®®

Ahogy a jobb a bal kezet leli -

lelked a lelkemhez oly közeli.

Összesimultunk, áldott-melegen,

ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.

De vihar kél - s pokolmély szakadék

tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.

1918. július 10.

TEREM A VERS

Terem a vers, mint csillag és a rózsa,

s akár a szépség, oly szükségtelen.

S a koszorús apoteózisokra

csak egy a válasz: - Ki küldte nekem?

Alszunk - s a kõlapon keresztül égi

vendég emel föl négyszirmú csodát.

Értsd meg világ! A dalnok álma érti

a csillagtörvényt s virágformulát

1918. augusztus 14.