Az éji kert ölén, hol érik már a mangó,
táncolja Miksa azt, mi majdan lesz
a tangó.
Az árnyék bumerángja vissza-visszaringó,
s mint hónaljban, a hõ épp
harminchat fokos.
Villog hol itt, hol ott a mellény hófehéren.
Mint bonbon, olvad egy mulatt leány
a kéjben,
szuszogva édesen a férfi édenében.
Ahol kell - szõrös, ahol kell
- sikos.
Az éji csend ölét a dzsungel árnya óvja,
és Juarez, ki a progresszió
motorja,
a peonoknak, kiknek nem volt két pesója
se tán soha, az új puskákat
osztja szét.
Závárzat kattan; egy kockás lapú füzetbe
a fegyverszámokat Juarez feljegyezte.
S az ágon trópusi tarkán csücsült felette
egy papagáj, és dalolt eképp:
A gõg, amely csupán a rózsákat szagolná,
nem jobb, de tisztességesebb a honfi-póznál.
S ebbõl is, abból is vér, könny dagad folyóvá.
Fõként a trópuson, hol
a halál is, ó,
úgy terjed, mint a légyrajokkal a ragály, és
akár egy felkapott, új, kávéházi
frázis,
és ahol háromszemûek a koponyák is,
és mindegyikben - dús fûcsomó.
1975
Mexikóban felmásztam a piramisokra.
Kifogástalan geometriai forma
mindegyik a Tehuantepec-földszoroson szerte.
Jó volna hinni, valamennyit egy ûrbéli nép emelte,
mert efféléket rabszolgák építenek különben.
S kõgombák sorakoznak itt a földben.
Agyagistenkék, melyeket könnyen hamisítanak,
oly könnyedén, hogy egyre nõ a mendemonda-áradat.
Különbözõ jeleneteket ábrázoló
reliefek,
egy megfejtetlen ábécé, mely körül kígyó
tekereg,
egy nyelvé, melynek nem volt "vagy" szava.
Ha megszólalhatna, ugyan mit mondana?
Semmit. Legjobb esetben gyõzelemrõl
a szomszéd törzs felett, széttört fejekrõl
mesélne. Arról, hogy az áldozóedénybe
csorgatott embervér a Napistennek étke;
arról, hogy nyolc erõs ifjút ha feláldoznak
este,
a napkeltét ez jobban biztosítja, mint a vekker.
Akkor már jobb a szifilisz meg az ágyútorok,
jobb Cortez is, mint ezek az áldozatok.
Ha már hollók vájják ki szemünket úgyis,
jobb, ha a gyilkos gyilkos, és nem asztronómus.
Mellesleg a spanyolok nélkül nem tudtuk volna meg,
hogy ami történt, hogyan is történhetett.
Unalmas ez az élet, Jevgenyijem. Akárhova elfutsz,
mindenhol kegyetlenség, ostobaság fogad: "Szervusz,
lám, itt vagyunk!" Lusta vagyok megírni versben.
Ahogy a költõ mondaná: "az elemekben..."
Ezt láttam én már ott is, a hazai mocsarak között.
Most kiegészítem csak: és minden délkörön.
1975
A mocsarak közt megbúvó falut már elfeledted,
a világvégi kormányzóságban, ahol a
kertek-
ben nincsenek madárijesztõk - nincs mit óvniuk,
s hol út helyett a szurdok, rõzsegát az út.
Meghalt már Násztya néni, s nem él már
Pesztyerev,
s ha mégis, részegen a földön hentereg,
vagy ágytámlánkból fabrikál épp
valami furát,
talán egy kertkaput vagy viskója ajtaját.
Ott télen fát aprítanak, s csücsülnek a
melegben,
s a csillag füsttõl pislog a megdermedt egekben.
És nem menyasszonyi ruha, az ablakban por ünnepe
kavarog, és üres szerelmünk hûlt helye.
1975-76
Baka István home page | Kiállítások |