![]() |
![]() |
Gli spiriti del viso
A rossz keresztje
A völgy-templom
Õsz
Szeptember
Téli szonettek
Meghalt Blok
Anyanyelv
December
A szemnek lelke van. Nem fon be minden
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy
Fonatba fonja. S így ítél: „Igen”, „Nem”.
Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
Illat-lapokból kristályt épitett.
Néz: hallgatásával üzen neked.
De álma távol tágasabb teret lel.
Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,
Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tûrõ isten képe.
Mi akkor úgy esett meg,
Hogy értelmezheted?
Krisztus keresztje mellett
Ott állt még két kereszt.
Kimondanád-e már a
Kísértést vagy soha?
A Bûnnek is oltára
A Romlás-Golgotha!...
Krisztus keresztje mellé
Állt másik két kereszt:
Bár egyszerû, e rejtélyt
Hogy értelmezheted?
1904.
Csillag ragyog fel kékfátylú hegyek
Fölött. A hajnal országára hó száll:
A csúcsok holdfénytõl fehérlenek.
A völgy ölén a bronzharang dalol már.
Visszhangja öblös-zengõ. Réteket
Homály országol. Szentségeknek éje.
És csöndes ormot, földi lelkeket
Szent áhitat hat át, a mennybe nézve.
A földre hullt levél ajándék,
Körötted bíbor verssorok...
Tündöklõ-csöndes a halál még,
Ezüstbrokátja rád ragyog.
Az alkonyat arany porán át
A távol épp így senyvedez;
S hegyek fölé terítve szárnyát
Kék-szürke búd így lengedez.
S a mennyeken sziromlik, ég a
Holdfény - oly tiszta és fehér!...
És imaként szállong a néma
Fákról a lángoló levél...
1905.
Szeptember csöndje kórház
Rendjével oly rokon!
Tuberkulózisos láz
Ég sápadt arcokon.
Sürög-forog a gondos
Nõvér is szüntelen;
S hisszük: az égi orvos
Segít a betegen.
A nõvérkével suttog,
S ha mindent megbeszélt -
Köpeny-fehérét ormok
Rejtik s a tiszta ég.
Kihûlt a táj, ma már vad
Hóviharokra kész, -
Midõn a kóros lázat
Kivágja a sebész.
1912.
1
Szántalp csikordul. Dermedt hó ragyog.
A büszke erdõt hûvösen bevonta.
Hattyúpihék tapadnak égi boltra.
Felhõk iramlanak, mint szarvasok.
A csengõ messzi tájról dalba fog...
A puszta szunnyad, vége nincs, se hossza...
Kihalt az út, s elvetve már a kocka,
Szentséges éj, juttatsz-e egy zugot?
S akárha jóstükörben, látva látom,
Közeli menedékhelyen családom,
A ünnep mézszín lángjai alatt.
S a szívem, titkos rejtekébe vágyva,
Fénylobbanásra vár. De gyors futása
A szánnak messze, messze elragad.
2.
Vak útjaim titkos vezére, te,
Próbára tettél purgatórium vad
Bugyraiban, amelyek küszöbe
Neveztetik sorsadta válaszútnak.
S kihúnyó gõgöm végsõ mérlege:
Lelkem a gyûlölttõl nem szabadulhat,
Míg kit szeretni nem tudtam, vele
Nem váltok megbocsátó csókot, újat.
Így futottam át rideg teleket:
Bolondja minden édes, déli kéjnek,
Kit ünnepére hívott a Természet.
De felleg-éjt és hócintermeket,
Fagyos hófúvás-rekviemet vélem
Rokonitott zord mesterem sötéten.
3.
A lélek tele. Távolból a nap
Rézsút-sugára melegíti, védi,
De torlaszok fagya igázza, s néki
Dalol a hófúvások bánata.
A tûz elõtt halomban áll a fa,
Fõzz kását, s ez az óra kielégít;
S feküdj le, ha az álom ágyba szédít...
Az öröklét sírmélyi éjszaka!
Az éltetõ vizek forrása jégben,
A tûzpatak kihûlt, megdermedett,
Ó, ne keress, letépve leplemet!
Hasonmásom száll sírba szolgaképpen,
S eldobva minden testit, épitek
Nem földi templomot a messzeségben.
4.
Fény járta át a vaksötét telet.
Nap fordulóját, mit rég kerge tánccal
Köszöntöttek a nõk, én virrasztással
Ünnepelem. Pilláim éberek.
Babérerdõvé bûvölte hideg
Börtönünket a Múzsa, földre szállva;
És benne maga a Mennyei áll ma, -
Fa, lomb való s álom között lebeg.
„Hitetlen! - hallom édes suttogását. -
Panaszszavad az énekedbe szállt át?
Te ág-csontvázat zörgettél, a hullt
Avart, a barna, száraz szemfedõket,
Mint tölgy a hóban: ág közt szél tutult;
S én csillagból hívtalak, te csüggedt.”
5.
Iramló jóspap, farkas, szürke vad,
Tiszteletedre téli verset szerzek!
Éhes vonítás. Hozzám kedvesebb lett
S bölcsebb a föld, mint emberi szavak.
Téged gyûlölnek. Szolga-eb szalad
Utánad. Ám, tudója bûvöletnek,
Delphoi vadja voltál, kit neveltek
Polühümnia prófétáinak.
Ahol a lelkem sajkája elérte
A partot és a sorsnak átadott,
Jegorij áll, a farkasok vezére.
Hada üvöltve ott sámánkodott;
S gyermekkoromtól értem: hív az éjjel
A dermedt sztyeppe hontalan tüzével.
6.
Újholdas éj. De medve-bõsz hideg
Mordult rá a remények dalnokára,
Hogy õ s a Múzsa, enyhülésre várva,
Hiszékenyebbek, mint a gyermekek.
Táplálják mégis hírek a hitet,
Nem hunyt ki az ígéret napvilága,
S az éji órán, halld, kakas kiáltja:
Tavasz - legszebb, legszentebb - közeleg.
Kürtszava harsog, s felnyílnak elõtte
A tél-kapu utolsó zárjai,
Reggel-vezér, himnuszod megelõzve.
S eltûnnek éjfelek vad árnyai,
Szeretteid megtérését a földre
Gyorsítják szíved dobbanásai.
7.
Mily sápatag-fehér a hold világa,
Halottnak látom árnyékmásaim,
Amíg bolyongok, ámuldozva, mint
Titkos tanítvány, Ízisz templomában.
S úgy tetszik, gyászhintó ragad magával,
Égre meresztem halott szemeim,
S havas, kopár hegyek ösvényein
Hajszolja kocsisom lovait átal.
S mellettünk futva, egy árnyékvonat
A hó fagyos fehérjében szalad;
Nem látszik, csak a vezetõje arca,
Akárha, rajta tetszve át, a hold-
Fény folyna össze rózsás virradattal,
S utat a Fénylõ Asszony mutat ott.
8.
Szél dühe támad roskatag tetõkre,
Zörög a bádog, nyögdécsel az éj.
A grundokra leplet terít a tél,
S a sikátor hóbuckák temetõje.
Nem alkalmas talán sétaidõre
Az éjfél, ám úgy tetszik, útra kél
A pestis-szellem, s reszket, aki él,
És tömlöcébe rejtõzne elõle.
Lábaimat viskómig vonszolom,
Rozzant falán át szél süvít morogva,
De langyos zúgban meghúzódhatom.
Varázskörén belül meleget ont a
Tûzhely, kondér kotyog a vaslapon;
S Agní ragyog, barátként mosolyogva.
9.
Neved szerint az Árvaság te vagy,
Tél, tél! Uralmad bú és csüggetegség.
Eljátszottad az istenek kegyét rég.
Özvegyi orcád - összezárt ajak.
Amott a mennyben büszkén szállanak
Az éj dicsõi - szárnyas testtelenség.
Emitt emlékefosztott dermedettség,
De mélyiben már születik a Nap!
Gyúl alabástrom ujja közt a lámpa
Psychének, bárha pislákolva még.
Gyémántrögökkel játszik fönn a kék.
Fenyegetõ, órjás az égi kristály.
Fedél alá fuss, hol hasábfa ég,
A lét sötét, a fagy kopját hajít ránk.
10.
Hajlékot adj mindenkinek, Uram!
Üreget, barlangot a földlakóknak,
Szélvédett szurdikot, hol meghúzódhat
A vad a tél zord hónapjaiban.
Nincs bennünk gõg sem, aggodalmasan
Óvjuk a lángot, mely bennünk kigyulladt
S a kedvesünkben - bármily nyomorúak
Lét s szerelem, lelkünknek szárnya van.
Testünket a taréjló tûz hevíti,
És puha, borzas gyapjú melegíti,
Az állatálcás ember boldogabb, -
Sítalpon siklik, szarvasok nyomába.
Ki a szikrát csiholta, szétszakadt
Szellemre s testre - kettõs vágyvilágra.
11.
A távolban süvölt az éji szél,
S langyos viharral, féktelen elõtör:
Vendég talán nyugati szigetekrõl,
Ahol a Nap ármádiája él?
Küzd, ideje elõtt, a tavaszért,
Lehétõl olvad már a téli börtön.
S a ló vigyázva lép a jégre rögtön,
Reszketve, míg a túlpartra nem ér.
A február egén a Halak úsznak,
És sugarukkal sírhalmokba szúrnak,
Izgatva-vonzva földi lelkeket.
Szokásuk vad, törvényeik szeszélyek:
Tegnap még minden fagyba dermedett,
Ma olvadástól kéklenek a rétek.
12.
Való vagy hajnal álma volna tán,
Ha frissül már a lég, lehûtve ágyam,
S jégország épül álomlátomásban,
Míg bõrömön hideglelés fut át?
A sok-sok jelenés csalóka ám:
Bennük, Uram, a lényeg vagy csalás van?
S nem álmot és valót vegyít-e vágyam?
Te vagy a lét; de nem lelem nyomát.
A szerelem - hiszem, nem csak kísértet!...
De álmodozva is szerethetek,
A kedvest várva rettegek, remélek...
A télben is húsvét harangja zeng,
És síri holtakat keltegetek,
Míg engem is síromba zárnak végleg.
1919. december - 1920. február
Ajtó, kivágva a kopár falon,
S a szétdobált, felszaggatott kövek,
S feszítõvas s a hulladékhalom,
És a mögöttük táruló üreg,
S fehérlõ hamvak, szerteszórva-szállva, -
Az Úr szava: „Higgy a feltámadásban!”
1921. augusztus 10.
Az anyanyelv a dalnokok hazája,
Hol õsök titkos kincse rejtezik,
S mennybéli éneket sugall nekik
A földanya tölgysuttogás-varázsa.
Mint egykoron, fogantatásra vár a
Föld méhe, mely fölött szellem kering...
S a venyigén szavak dús fürtjeit
Mézzel telíti mélyének világa.
Magasztosan fölfénylik messzirõl,
Visszhangjaként a szférai zenéknek.
Bölcs láng elemeként ragyogva föl.
S nyelv, fény - a himnuszokban frigyre lépnek,
Mint szén, amely gyémántként tündököl,
-
Elõfutárai a teremtésnek.
1927. február 10.
(A Római naplóból)
Ti, kiknek vésõje, ecsetje
És lantja múzsák szent frigye,
Ti e világból elvezettek
Egy más lét ligeteibe.
S minél tisztábban adja vissza
A mû a föld arculatát,
Annál világosabb a titka,
Mi benne él, egy más világ.
S szemünk most ámuldozva nézi,
Mit meg se látott napra-nap,
Ahogy a rónát szél becézi,
S fenyõk zöldellnek hó alatt.
1944. december 29.
![]() |
![]() |