![]() |
![]() |
„A szimbolizmus megjelent egész
Európában, Oroszországot is beleértve, a két
Amerikában - azaz az angolszász és a spanyol nyelvûben,
sõt, még a francia nyelvûben is. Helyesen mondtam,
hogy Oroszországot is beleértve, mert Oroszország
kulturális élete akkoriban nagyon is eleven szellemû
volt... Tehát az egész kor a szimbolizmus nyelvén
beszélt” - írja Jean Cassou A szimbolizmus szellemisége
címû tanulmányában. Hogy milyen is ez a különleges
szimbolista nyelv (itt természetesen a nyelv szót nagyon
széles értelemben - szellemi pozícióként,
gondolkodási és kifejezési módként,
mentalitásként - kell felfogni), amelyen a múlt század
körülbelül hetvenes éveitõl kezdve az egész
világ, beleértve Oroszországot is, „beszélni”
kezdett, azt többé-kevésbé tudni lehet azokból
a tanulmányokból, amelyek e témakörben lassan
már száz éve íródnak.
Ami viszont még most sem világos,
az az, hogy miért is történt, ami történt,
vagyis hogyan vált lehetségessé, hogy a világ
egyszerre csak a szimbolisták nyelvén kezdjen beszélni.
Pedig azt a kérdést, miért keletkezett, keletkezhetett
valamely idõszakban ez vagy az az irodalmi jelenség, miért
fejlõdött éppen úgy, ahogy fejlõdött,
és nem másképp (különösen, ha olyan
jelenségrõl van szó, amely egy egész kort jellemez,
és amely világméretûvé vált),
föltétlenül föl kell tenni, mert annak tárgyalása,
ilyen vagy olyan megvilágítása során rajzolódnak
ki azok a pozíciók, amelyekbõl általában
a szimbolizmus értékelõdik, illetve rajzolódhat
ki esetleg az az álláspont, amelyet szabadnak, ideológia
mentesnek és emiatt valóban elfogadhatónak lehet tekinteni,
amelybõl e jelenség szabad, ideológiamentes megvilágítását,
értékelését lehet adni. Mert a szimbolizmus
eddigi értékeléseirõl semmiképpen nem
mondható, hogy szabadok, vagyis kielégítõ módon
megalapozottak volnának.
Kezdettõl fogva és a mai napig
ezek az értékelések végsõ soron két
szélsõséges pólust alkotnak: az egyik pólushoz
tartozó kritika igen durván csupán mesterkéltséget
és különcködést, néha egyszerûen
idegbajt és perverzitást vélt és vél
fölfedezni a szimbolista magatartásban, a szimbolista alkotásokban,
és ezzel tulajdonképpen azok szellemi jellegét semmibe
veszi, mert eleve nem akarja tudni, mi a szellem, mert csak a gyakorlati
szempontot méltányolja. A másik pólushoz tartozó
kritika a szimbolizmus szellemi indíttatását hangsúlyozza,
de a szellemet az intellektustól el nem választva és
végsõ soron a szellemet az intellektusban feloldva (vagyis
szintén gyakorlati pozícióra helyezkedve), a szimbolizmus
kétségtelenül szellemi, de korántsem az intellektualizmustól
mentes, hanem a mûvészek számára is problematikus
dekadens pozícióját egyszerûen idealizálta.
Az elsõ irányzathoz tartozó
kritika legtöbbször pozitivista vagy vulgárszociologikus
formát ölt. A másik irányzatot képviselõ
kritika lehet többé, illetve lehet kevésbé kifinomult:
az utóbbi esetben egyszerûen elsiklik azok fölött
a drámai ellentmondások fölött, amelyek a szimbolizmus
lényegébõl származnak, és amelyekkel
maguk a szimbolista mûvészek tisztában voltak, amikor
belsõ szellemi konfliktusukat az ábrázolás
tárgyává tették. Az elõbbi esetben a
kritika, bár rámutat például a szimbolisták
szélsõséges valóságmegvetésére,
idealizmusára, elszigeteltségére és hermetizmusára,
mégsem ismeri el, hogy ezek reális, minden szimbolista mûvészt
fenyegetõ veszélyek, hanem úgy találja (mint
például a már említett Jean Cassou), hogy „szükségszerûen
az elszigeteltség és a hermetizmus nyomja rá a bélyegét
arra, ami egy új kifejezési módot, 'új borzongást'
elválaszt a korábbi érzelemvilágtól,
írás- és festésmódtól”. E kritika
ezt pusztán azért találja így, mert nem tudja
elfelejteni, hogy „már az impresszionistákat is gyalázták,...
Debussyt kifütyülték, Mallarmét homályosnak
tartották...”, következésképp e logika szerint
egész biztos zseniális újítók voltak.
Mindkét szembenálló
kritikai irányzat végsõ soron gyakorlati (ideológiai)
beállítottsága magyarázza azt az elsõ
pillantásra megdöbbentõ és megmagyarázhatatlan
jelenséget, hogy az ellenfelek egyszer csak összefognak, és
többé-kevésbé egységes frontot alkotva
lépnek fel azok ellen, akik esetleg nem gyakorlati, hanem a gyakorlaton
túli, hozzá képest transzcendens személyes
szempontból próbálják megközelíteni
az irodalmi jelenségeket. Hiszen az elsõ táborba tartozó
kritikusok a saját gyakorlati szempontjukat semmiképpen és
semmi áron nem hajlandóak feladni. A másik tábort
képezõ kritika viszont, amely egyfelõl csak addig
létezhet, amíg talál ellenfelet, másfelõl
csak addig, amíg ellenfele nem kerekedik fölébe, hol
attól fél, hogy a szellem végül is gyõzelmet
arat a gyakorlat fölött, hol attól, hogy a szimbolizmus
szellemi defektusainak megvilágítása esetén
az ellenfélnek, a szellemet tagadóknak a pozíciója
túlságosan megerõsödik. Továbbá
a két tábor gyakorlati beállítottsága
magyarázza azt a még döbbenetesebb jelenséget,
amellyel manapság gyakran találkozunk: a két irányzat
közötti „átjárást”, azt hogy például
egy olyan ismert és mûvelt orosz irodalomkutató, mint
a Németországban élõ Igor Szmirnov, aki az
úgynevezett posztrealista irányzatokat szemiotikailag vizsgálva
korábban azok világképébõl mint szellemi
jelenségbõl indult ki, most a szimbolizmusról mint
hisztériáról, mint a szervezet genetikai felépítésének
a következményérõl ír. Jellemzõ,
hogy „diagnózisában” Szmirnov Nordaut, a századfordulón
élt pszichológust követi, de vele szemben a hisztériában
már nem betegséget, anomáliát lát, amelynek
talán valamiféle nem fizikai jellegû okai is lehetnek,
hanem „a pszichikum fejlõdésének egy szakaszát”,
vagyis nála a determinizmus, azaz minden emberi megnyilvánulás
fizikai okokra való visszavezetése sokkal nyilvánvalóbban
mutatkozik meg, mint a pozitivista német kutatónál.
Érdekes, hogy Szmirnov, aki a szimbolista
irányzatnak ezt a pszichoanalitikus modelljét kínálja,
mintegy az orosz szimbolisták által kialakított önmodellbõl
indul ki (így például Andrej Belij, akire Szmirnov
hivatkozik, tényleg hisztériáról beszélt
saját mûveivel kapcsolatban), csak közben elfelejti,
hogy a szimbolisták egyetlen szót sem használtak szakkifejezésként,
mint amely személytelenül, szellemtelenül puszta fizikai
jelenségeket jelöl, így a hisztéria szót
sem. Tehát a hisztérián a szimbolisták semmiképpen
nem azt értették, amit Igor Szmirnov. A hisztéria
számukra igenis betegséget, anomáliát jelentett,
csak nem testit, hanem szellemit és lelkit, és nem olyat,
amelyet - mint Nordau feltételezte - „a nagyváros idézett
elõ”, hanem fordítva, olyat, amely maga hozta létre
a nagyvárost, annak az ember fölötti személytelen
hatalmát. Errõl szól például Belij leghíresebb
regénye, a Pétervár, ahol a város fantazmagorikus,
félelmetes és torz létezése annak az intellektuális
„agyjátéknak” a következménye, szinte materiazálódása,
amellyel a szereplõk foglalkoznak.
Igor Szmirnov szinte nyíltan beismeri,
hogy a vele történt metamorfózist Nordau mai tudományos
elismerése magyarázza, vagyis az, hogy az emberi jelenséget
primitivizáló pozitivizmus mára szinte az egyetlen
érvényes tudományos látásmóddá
vált. Bekövetkezett az, amitõl Blok félt: a költõ
oly „ünnepélyes” és oly „nehéz” élete
egy tudós személytelen, objektív, szenvtelen megfigyeléseinek
tárgyává válik, aki például azt
állapítja meg, hogy a költõ hisztérikusnak
született, és hogy e típus - ki tudja miért,
a költõ szerencséjére vagy szerencsétlenségére
- éppen akkor divatba jött.
Marad tehát a kérdés,
miért is kezdték a XIX. század végén
és a XX. század elején a kor arculatát olyan
mûvészek meghatározni, akik álmodozók
voltak (és ráadásul nem a romantikusok germán,
spanyol vagy olasz középkoráról álmodoztak,
hanem egy másféle, furcsa, ködös, legendás
középkorról, amely kevésbé volt történelmi,
vagy talán egyáltalán nem is volt az), akiket az álmodozás
elbûvölt, mert az álomban saját alkotó
képzeletüket tapasztalták meg, és akiket ugyanakkor
az álmodozás megkínzott, mert elkülönült
énjükbe mint arany kelepcébe zárta õket,
az alkotást magát, az álmot pedig testetlenné,
megragadhatatlanná és kifejezhetetlenné tette? Ha
erre a kérdésre szabad, nem ideologikus választ akarunk
találni, akkor mindenekelõtt azt kell figyelembe vennünk,
elfogadnunk, hogy a költõk, a mûvészek vagy az
alkotó emberek általában nem abban különböznek
embertársaiktól, hogy jól tudnak, mondjuk, verset
írni vagy képet festeni. E tudás és egyáltalán
mindenféle tudás a mesterember tulajdonsága, és
a mûvészek természetesen mesteremberek, a forma mûvelõi,
szakmabeliek is, de nem elsõsorban azok. Manapság azonban
amikor tehetséget vagy zsenialitást mondanak, akkor is hajlamot,
készséget értenek rajta, vagyis személytelen,
az emberi alanyiságtól elidegeníthetõ minõségeket,
ami megfelel korunk intellektuális, szcientista és pragmatista,
az emberi jelenséget vulgarizáló szemléletének.
Továbbá a mûvész
nem is abban különbözik a többiektõl, hogy mint
minden nem alkotni, hanem csak tisztességesen élni és
dolgozni akaró ember különösen érzékeny
minden igazságtalanságra, fonákságra, amelyet
a közéletben megfigyel, és amely - mivel az élet,
a közélet az egyetlen szféra, ahol magát „megvalósíthatja”,
vagy „nem valósíthatja meg” - õt létében
veszélyezteti. Az ilyen morális beállítottság
tipikusan polgári: mondjuk, hétköznapi tevékenységet,
közszolgálatot teljesítõ újságírói,
orvosi, vállalkozói, és természetesen amennyiben
a mûvész, az alkotó is polgár, az övé
is, de megint azt kell mondani, hogy nem elsõsorban az övé,
nem ez az, ami õt mûvésszé teszi. A mûvészt,
az alkotót nem a morális beállítottság
jellemzi elsõsorban, és még kevésbé
a mesterembernek, a szakembernek a beállítottsága,
hanem egy olyan beállítottság, amelyet Heidegger nyomán
közvetlen, személyes, transzcendens létbe állítottságnak
nevezünk. A mûvészt, az alkotót az foglalkoztatja
elsõsorban, ami az immanens, evilági életet képezõ
dolgok és események mögött húzódik
meg, ami túlmutat rajtuk, és emiatt nem is szolgálhat
a megismerés tárgyául, de ami által a megismerendõ
dolgok és események egyáltalán léteznek,
létejönnek.
Talán egyetlen más irányzathoz
tartozó mûvész sem beszélt oly gyakran és
oly nyomatékosan arról, hogy a mûvész, az alkotó
a polgárhoz képest „egészen más” látásmóddal
rendelkezik, vagy kell, hogy rendelkezzen, (és ugyanakkor arról,
hogy ez a látásmód egyáltalán nem eleve
idegen minden embertõl, hanem csak általa - általunk
- elfelejtetett vagy elutasított), mint ahogyan ezt a szimbolisták
tették. Annak érdekében, hogy ezt az „egészen
más” látásmódot plasztikusan ki is lehessen
fejezni, a szimbolisták különbözõ eszközökkel
emelték ki a szóban azokat a jelentéseket, amelyek
a tárgyi, gyakorlati, definitív jelentéseken túlmutattak,
vagyis a szót szimbólummá emelték. De ha azt
a kérdést tesszük fel, miért is érezte
minden szimbolista szükségesnek, hogy errõl a mûvészek
számára általában evidens beállítottságról
programszerûen beszéljen, illetve miért is kellett
ehhez külön nyelvet alkotnia, akkor elsõ pillantásra
meghökkentõ módon azt kell válaszolni, azért,
mert csak tudtak arról hogy a mûvésznek „egészen
más” látásmóddal kell rendelkeznie, de személyesen
maguk ezzel végsõ soron nem rendelkeztek. Ez az oka annak,
hogy ezt a különleges mûvészi, alkotói beállítottságot
csak valamiféle zavaros, egyszerre szép és kínos
álomként vagy pillanatnyi, furcsa, teljesen egyéni
misztikus élményként tudták megélni.
Azért is vágytak annyira arra, hogy legalább egy pillanatra
megtartsák ezeket a ködös, elmosódott álmokat
és különleges, kifejthetetlen élményeket
- amelyek számukra jelekként, szimbólumokként,
bizonyítékként szolgáltak, arra utaltak, hogy
valahol van, kell, hogy legyen egy ilyen látásmód,
és hogy a mûvész erre vágyik, ezért küszködik.
És ezért nem voltak megelégedve - a magabiztos deklarációik
ellenére - saját szimbolizmusukkal.
Ha viszont a mûvész nem rendelkezik
eleve, mindent megelõzõen szabad, a gyakorlattól független
látásmóddal, akkor számára az élet,
a gyakorlat veszélyessé válik, vele szemben a költõ
védtelennek bizonyul. A szimbolisták nagyon jól tudták,
hogy az élet azért degradálódik gyakorlattá,
mert az ember nem foglal el szabad szellemi pozíciót, és
így az élet, a gyakorlat számukra nem az emberen teljesen
kívül álló, õt determináló
idegen szféra volt, mint ahogyan azt a naturalizmus hirdette, hanem
annak az énnek a kivetítése, amely sötét,
szellemtelen.
Nem véletlen, hogy a szimbolisták
elõfutára Baudelaire volt, aki nem pusztán azért
alkotta meg A romlás virágait, mert pukkasztani akarta
a képmutató nyárspolgárt (túl nagy megtiszteltetés
lett volna ez a nyárspolgár számára), hanem
azért, mert belátta, hogy az életet jobban szeretni,
mint a létet, ugyanazt jelenti, mint a „dögöt” szeretni,
és hogy õ ennek ellenére nem tudja az életet
nem mindenekelõtt szeretni. Így amikor a szimbolisták
oly radikálisan elhatárolni próbálták
magukat az élettõl, a valóságtól, amelyet
a lapos, értelmetlen, személytelen gyakorlattal azonosítottak
(vagy amikor ezzel az élettel szemben egy másikat, egy „élet
fölötti Életet” hirdettek), akkor tulajdonképpen
attól az énjüktõl próbáltak menekülni,
amely, mint nekik tûnt, megakadályozta, hogy másik
énjük szabad legyen. Ez természetesen tévedés
volt, az ok és az okozat összecserélõdött
egymással, a program megvalósíthatatlannak bizonyult,
a hermetizmus, az individualizmus, az esztétizmus ahelyett, hogy
a szabadság elérésének az eszköze lett
volna, öncélúvá vált.
És mégis, amikor a szimbolisták
az élettõl való eltávolodást programmá
emelték, végsõ soron arra az illúzióra
reagáltak, amelyet a XIX. század közepétõl
fogva érvényessé vált és a nagyregényekben
kialakult monista szemlélet sugallt, és amely abban állt,
hogy az élet olyan szféra, ahol szinte mindenki mindig megtapasztalhatja
azt, ami az életen túl van, ami hozzá képest
transzcendens, ami személyes, szellemi. A szimbolisták mintha
azt mutatták volna meg alkotásaikkal, hogy az élet,
csak az élet, a puszta élet önmagában nem hozhat
senkinek ilyen tapasztalatot, hogy a lét nem tárul fel önmagától
és közvetlenül az életben, amely itt és
most annak csak valamiféle többé-kevésbé
torz visszfénye lehet.
Amikor a XIX. századi nagyregény
alkotói Goethe nyomán a száraz tudománnyal,
a laboratóriumi teóriával - a mohó intellektus
gyermekével - az életet, ezt az örökké zöldülõ
fát állították szembe, akkor semmiképpen
nem arra a puszta, nyers életre, arra a mechanikus, értelmetlen
gyakorlatra gondoltak, amelyet az olyan ember igényel és
hoz létre, aki a fogyasztást (a finomabb intellektuálisat
vagy a durvább materiálisat egyaránt) tartja az élet
alfájának és omegájának. Olyan életre
gondoltak, amely eleve a kultúra normái szerint szervezõdik,
és amelyet nem a puszta intellektust vagy a puszta testet mindenek
fölé helyezõ ember élvez, hanem az, aki a hagyományt
- a létre állítottságot, a hazaszeretetet,
a felebaráti kötelességeket, a tisztességet -
értékeli és igényli. Az élet fogalmába
tehát a klasszikus regény alkotói mintegy belekódolták
annak a hagyománynak, kultúrának a fogalmát,
amely az élethez képest transzcendens, és amely egyáltalán
értelmet adhat az életnek, de amely az énhez képest
is transzcendens, és amely által egyáltalán
van az az én, amely a létet tapasztalni vágyik. Így
amikor a szimbolisták az élet iránti jogos elégedetlenségüktõl
vezettetve, azt mereven elutasították, és vele szembe
az én szubjektív álmai által teremtett világokat
állítottak, akkor ezzel együtt attól a hagyománytól,
kultúrától is elzárták magukat, amely
a lét tapasztalatát közvetíti.
Amikor a szimbolisták elutasították
az életet, és a transzcendens, illetve az immanens közötti
határt oly nyomatékosan hangsúlyozták, bizonyos
értelemben olyan világképet alakítottak ki,
amely hasonlított a középkorira. Csakhogy a középkori
dualizmus a korabeli ember számára teljesen normális
szellemi állapotnak tûnt, és az is volt, hiszen az
élet helyett, amellyel szemben a középkor bizalmatlan
volt, ott volt a „könyv”, a Szentírás, a tekintély
- egyházi és világi - amely a létet közvetítette.
A szimbolisták viszont nem érezték az általuk
kialakított világképet kielégítõnek,
mint ahogy nem is volt az, hiszen az élettel olyan ént állított
szembe, amelynek nem voltak gyökerei, amely csak létre nyitottsággal
rendelkezett, léttapasztalattal viszont nem. A léttapasztalat
ugyanis a kultúrában élõ emberiségnek
a közös kincse, vele eleve csak az rendelkezhet, aki saját
elkülönült énjének nem tulajdonít abszolut
jelentõséget, vagyis aki nem az individualizmusból
indul ki, hanem mindenekelõtt a humanista egyetemesség elvét
tiszteli, illetve képviseli.
Amit itt a szimbolizmusról mondtunk,
az többé-kevésbé a szimbolizmusról mint
a világirodalom jelenségérõl mondható.
Amikor azt mondtuk „többé-kevésbé”, akkor ezzel
azt jeleztük, hogy a szimbolizmuson mint világjelenségen
belül vannak olyan változatok (elsõsorban a magyar szimbolizmusra
gondolunk), amelyben annyira másképpen, annyira más
szemszögbõl mutatkoznak jellegzetes szimbolista problémák,
hogy sem a nyugat-európai, sem az amerikai, sem az orosz szimbolizmussal
végsõ soron nem hozhatóak párhuzamba. A magyar
szimbolizmus, amelyet olyan nagy költõk képviselnek,
mint Ady és Babits, egészen különleges tárgyalásmódot
igényel. Emiatt tartózkodtunk attól, hogy az esetleges
hasonlóságokat keressük.
Ha az orosz szimbolizmus sajátosságát
keressük, akkor nem valamilyen különleges, a nyugat-európai
és amerikai szimbolista látásmódtól
eltérõ szellemi pozícióra kell gondolnunk,
hanem arra, hogy a szimbolizmust jellemzõ belsõ ellentmondásosság,
a drámai pro és kontra harca itt intenzívebb, kilátástalanabb
és „véresebb” volt, hiszen az itt is programszerûen
hirdetett individualizmust, hermetizmust, esztétizmust az orosz
mûvészek belsõleg úgy élték meg,
mintha megbocsáthatatlan bûn volna. Ez a nyugati szimbolistákról
nem állítható, akik legalább annyira büszkék
voltak az elátkozott mûvész címére és
szerepére, és abban tetszelegtek, hogy a virágzó
társadalom ellenpontjaként az õ alkotó kisebbségük
csupa „dekadensbõl” áll, mint amennyire érezték
szellemi pozíciójuk ki nem elégítõ voltát.
Ez az eltérés az orosz kultúra specifikumával
magyarázható, amely soha nem nõtt össze olyan
szorosan a civilizációval, mint ahogyan az Nyugat-Európában
történt, és amely emiatt soha nem sugallta azt az illúziót,
hogy az individualizáltság, a csiszoltság, a civilizáltság
önmagában elegendõ lehet ahhoz, hogy az ember léttapasztalattal
rendelkezzen, vagyis hitelesen értse, interpretálja azt,
ami vele és körülötte történik. A
„nyugatos” pozícióra helyezkedés kísérlete
idegenné tette az orosz mûvészt hazájában,
alkotásait pedig sekélyessé, súlytalanná.
Az orosz szimbolisták között ilyen volt Balmont. Bár
versei nem szerepelnek ebben a kötetben (elsõsorban azért,
mert nem tartjuk olyan költõnek, aki az orosz szimbolizmust
hitelesen reprezentálná, ahogyan azt gyakran hiszik Nyugaton,
ahol Balmontot jobban becsülik és értékelik,
mint Oroszországban), azt kell mondanunk, hogy Balmont mégis
az orosz szimbolizmus elsõ fecskéje volt. És bár
egy fecske nem csinál nyarat, Balmont sokat tett azért, hogy
orosz talajon is kialakuljon az a „szimbolista nyelv”, amelyen a századfordulón
egész Európa és Amerika beszélni kezdett.
Az orosz szimbolizmuson belül két
nemzedéket, két vonulatot szoktak megkülönböztetni.
Az idõsebb szimbolisták, mint afféle nyugatosok, figyelmüket
teljes egészében arra a gondolkodó, érzõ
és akaró énre mint szubsztanciára összpontosítják,
amelynek a nem-énnel (az élettel, a gyakorlattal) szembeni
harcát ábrázolják. De mint dekadensek semmilyen
- sem reális, sem fiktív - kiutat nem látnak az én
számára, vagy azért, mert a szellemi kivételezettség
nem elégíti ki õket, vagy azért, mert eleve
nem érzik garantáltnak a szellemi kivételezettséget,
és bár voluntarista módon törekednek elérésére,
lépten-nyomon a gyakorlat médiumává válnak.
Az elsõ esetben a költõ, illetve a lírai hõs
a gyakorlattal szemben védekezõ, a második esetben
harcos pozíciót próbál kialakítani,
de mindkét eset azt mutatja, hogy e próbálkozás
kudarcra van ítélve. Az elsõ változatot a legtisztábban
Innokentyij Annyenszkij, a másodikat a legérdekesebben Fjodor
Szologub képviseli.
Annyenszkij, akit a legmélyebb és
a legkövetkezetesebb orosz dekadensnek tartunk, már a hetvenes
évek végén vonzódik az elkülönült
én iránt fokozott figyelmet tanusító Baudelaire
és Mallarmé költészetéhez. Hõse
olyan kifinomult mûvész, akit nemcsak mélyen megráz
a világ durvasága, kicsinyessége, formátlansága,
hanem akit teljesen beteggé tesz az a tudat, hogy ezzel a világgal
szemben teljesen tehetetlen. Hiszen amikor magába néz, csak
ködös álmokat, elmosódott eszményeket vagy
szép, finoman megformált, de öncélú, „halott”
képeket lát. Az én tehát már nem képes
magát önértéknek tekinteni, a költõ,
aki minden cselekvési lehetõségtõl el van vágva,
valamiféle kísérteties létezést folytat,
létezik, és létezését nagyon is hangsúlyozza,
de igazi léttel nem rendelkezik. Jellemzõ, hogy az 1904-ben
megjelent Csendes dalok címû kötetet Senki néven
szignálja. 1910-ben, egy évvel halála után
jelenik meg Annyenszkij második lírai kötete, a Ciprusládikó,
amelyet fõ mûveként üdvözöltek. Itt
a költõ egyetemességigényét kifejezve
megpróbál kibékülni céltalan, tárgyiasult
létezésével, semmiféle kísérletet
sem tesz arra, hogy kitörjön a tárgyak megalázó
fogságából, csak keserûen konstatálja,
hogy abszurd módon mintegy érzõ, vágyó
és gondolkodó dologgá vált. Úgy véljük,
hogy az egy témára komponált hármas versek,
amelyekbõl nagyjában e kötet áll, a tárgyiasult
énnek három oldalát fejezik ki. A rendkívül
szuggesztív, groteszk képekben az én közvetve
ad hangot ezen tudatosan önmagára kényszerített
helyzettel szembeni erõtlen, passzív tiltakozásának.
Fjodor Szologub, akit a magyar olvasó
elsõsorban regényíróként ismer, annak
az orosz dekadens költészeten belüli voluntarista szárnynak
a jellegzetes képviselõje, amelyhez vele együtt a Nyugaton
nála talán jobban ismert Brjuszov, Merezskovszkij és
Zinaida Gippiusz is tartozik. Szologub Brjuszovval és Merezskovszkijjal
szemben nem számít az orosz szimbolista iskola alapítójának
és teoretikusának vagy olyan közéleti vezéregyéniségnek,
amilyen például Zinaida Gippiusz is volt. Szologub par excellence
író, lírája és prózája
kétségtelenül a legjelentõsebb abból,
amit ez a voluntarista jellegû dekadens mûvészet adott.
Szologub lírai hõse lényegében
az alkotó akarat (az álom, a képzelet, a fantázia)
révén kereste önléte szabadságát.
Ugyanakkor Szologub lírai hõsének az álmai
- Annyenszkij lírai hõsének álmaival szemben
- nem tiszták, mert az általa elutasított életet
szereti, mert az élet által kínált „durva”
javak csalogatják, és paradox módon ezért a
Halált mint az élettel szembeni mentsvárat énekli
meg. A Halálnak szenteli 1908-ban írt A Halál diadala
címû színmûvét is, amely annak idején
a szimbolista színház egyik kedvelt darabjává
vált.
Alaptémája, akárcsak
a Baudelaire-é, a Romlás és mindaz, amit magában
foglal, beleértve az álmodozást is, amely nála
annak a szépségnek a pótszerévé válik,
amelyet Hegel „a maga teljes erejében és szabadságában
megnyilvánuló valóságként”, ahogy mi
mondanánk, a létként határozott meg. Így
Szologub lírai hõse az illuzionisztikus alkotás démonává,
„varázslóvá” lesz, aki ugyanakkor a maga álmai
híján teljesen ki lenne szolgáltatva a formátlan
élet démonának, „bestia” volna. A varázsló
és a bestia kettõssége e sajátos mitologizáló
mûvészet Szküllája és Kharübdisze:
két démon, két szimbolikus maszk, amelyek között,
mint bûvös körben a lírai én kiég.
(Legjobb verseskötetének címe: Tûzkör,
1908.) Feladata ezért csak az lehet, hogy egy és ugyanazon
pályán haladva, a bénultság, a sehova sem vezetõ
pangás hangulatait ábrázolja, amelyek monoton, narkotikusan
varázsos zenével telítik ezt az egyébként
hidegen reflektáló nyelvet, s egyaránt jellemzik Szologub
líráját és prózáját.
Az orosz dekadensek között különleges
helyet foglal el Mihail Kuzmin, aki kronologikusan inkább a fiatalabb
orosz szimbolistákhoz tartozna, de aki mégis Annyenszkijhoz
és Szologubhoz áll közel, hiszen a késõi
Annyenszkijhoz hasonlóan mintha elfogadni próbálná
lírai hõsének az eldologiasodottságát,
és ugyanakkor, mint gyakran Szologub is tette, azzal kísérletezik,
hogy mintegy mágikusan átváltoztassa az életet,
ha nem is ideálissá, hát legalább színessé,
érdekessé, játékossá tegye. És
ugyanúgy, mint Annyenszkij és Szologub, Kuzmin is saját
énjének a költõje, egy olyan énnek, amely
mint a leibnizi monász, nem rendelkezik sem ablakkal, sem ajtókkal
arra világra, amelyet nem õ hozott létre.
A Kuzmin által teremtett világ
a szó szoros értelmében a „mûvészet világa”,
(így neveztek egy szecessziós csoportosulást, amely
a hasonló címû, elsõsorban modern festészetet,
de irodalmat is bemutató folyóirat körül szervezõdött),
egy végletesen stilizált, teátrális világ,
amelyben különbözõ szerepeket játszó
figurák, maszkok mozognak. És bármennyire szép,
kifinomult ez a világ, mégis mindig leleplezi súlytalanságát,
álarcosbálszerûségét, mintegy ironikusan
megkérdõjelezve azt, amit a lírai hõs megénekelni
igyekszik. Kuzmin a szerelem, pontosabban a szerelmi játék
költõje, és e játék változatait
(érzéki-erotikus, gáláns, misztikus-erotikus
stb.) elsõ kötetének, a Hálóknak
a ciklusai ábrázolják. Kuzminról azt kell tudni,
hogy versei elsõsorban a homoszexuális szerelemrõl
szólnak, és hogy Oroszországban az övé
az egyetlen elsõrangú költészet, amely e témáról
íródott. Két másik 1917 elõtti gyûjteménye
- az Õszi tavak és az Agyaggalambok - szorosan
kapcsolódik a Hálókhoz. E két gyûjtemény
költõi világa, ha másképp is, mint az
elsõ köteté, változatlanul a stilizált
„mûvészet világa”, és mindkettõben érzékelhetõ
az a dekadens fáradtság, amelyet a lírai hõs
által átéltek illuziórikusságának
és az individuum védelmére irányuló
erõfeszítések reménytelenségének
a tudata vált ki.
Az ifjabb szimbolisták (Blok, Belij
és Vjacseszlav Ivanov) az individuumot nem tekintették szubsztanciának,
a poláris vagy dialektikus gondolkodás modelljét követték,
amely szerint az én csak az élet szférájával
kölcsönviszonyban létezhet. Így az idõsebb
szimbolistákkal ellentétben nem a francia, hanem a német
kultúra által nyújtott mintákhoz igazodtak,
és szorosabban kapcsolódtak az orosz tradícióhoz
is. Az idõközben bekövetkezett értékvesztés
miatt az ifjabb szimbolisták nem az életet (mint például
a német romantikusok), hanem az úgynevezett „felsõbbrendû
életet” tartották a lélek vágyaival, törekvéseivel
rokonnak, valóban elevennek, amelyet teljes egészében
érzékfölöttinek, vagyis misztikusnak vettek. Ebben
kell látnunk a Vlagyimir Szolovjov misztikusan színezett
filozófiájához és költészetéhez
való különös vonzódásuk okát,
és ez magyarázza azt is, hogy a mûvészetben
„életteremtést” láttak.
Az ifjabb szimbolisták kezdettõl
fogva az idõsebbekkel ellentétes álláspontot
foglaltak el, amennyiben - reményüket a felsõbbrendû
életre alapozva - nemcsak kinyilvánították
a humanista egyetemesség igényét, hanem egyben feltételezték,
hogy ezen igényhez hívek maradhatnak. Amikor azonban a misztikus
tapasztalat reális érvényére próbáltak
támaszkodni, nem tudtak nem kételkedni annak egyetemességében,
és reményeiket meg kétségeiket egyenlõ
mértékben költõi tapasztalatuk forrásává
tették.
Alekszandr Bloknak, a korszak legnagyobb
költõjének a lírája az ifjabb szimbolisták
„tanítójának,” Vlagyimir Szolovjovnak az égisze
alatt bontakozott ki. Blok és egyben a többi fiatal szimbolista
számára a szolovjovi misztika elsõsorban az individuális
tudat határain túli világok metafizikai létezésére
utalt, amelyekre a lélek vágyott. A misztika révén
tehát a lélek kerül elõtérbe, mint a mélyen
rejlõ én titkának, a Megismerhetetlennek a jelölése.
A bloki misztikában Szolovjov nyomán a metafizikai „világoknak”
is van lelke, ez a Világlélek, Szófia, Isteni Bölcsessség,
amely különbözõ költõi képekben,
szimbólumokban jelenik meg a vele „egyesülni”, misztikus unióba
lépni vágyó lírai hõs, ifjú lovag
elõtt. De a Világlélek végül is elérhetetlen
marad a misztikus számára, nem hozhat neki megvilágosodást,
azért, mert a hõsnek tõle elválaszthatatlan
„hasonmása” van, egy öreg cinikus, aki nem vágyik semmire,
és nem hisz semmiben, aki csak a háromdimenziós pozitivista
világban tud létezni, és emiatt földhöz
láncolja az ifjú szerelmest.
Ez a sajátos lélekregény,
amely a Szépséges Hölgytõl való eltávolodással
végzõdik, Blok naplóformában írt és
jövõbeli feleségének szentelt elsõ verseskötetében
bontakozik ki. Itt jegyezzük meg, hogy késõbb Blok összes
verseit egy olyan sajátos regénnyé fogta egybe, amely
a hegeli triád szellemében értett tézis, antitézis
és szintézis szakaszain átmenõ lírai
hõs „emberiesedésének” folyamatáról
szól. Tehát a Szépséges Hölgy versei
a bloki életmûben a tézis szerepét töltik
be.
Az antitézis szakaszában (Hó-álarc,
1907) a költõnek az idealista álom, a platoni eszmék
világába a földrõl, az életbõl
elrepülni kész lelke mintha visszatérne a testhez, mintha
az alacsonyabb rendû élethez fordulna anélkül,
hogy a megvilágosodás bekövetkezne. Az istenek költõje,
Orfeusz a pokolba száll Euridiké után, de mivel nem
tudja, hogy néz ki Euridiké, ki õ, más szóval
nem rendelkezik léttapasztalattal, itt csak az Ismeretlen nõvel,
a Cigánylánnyal, a Maszkkal találkozik, aki mégis
Euridikére, a Szépséges Hölgyre emlékeztet.
A test és a lélek, a lélek és a szellem, a
természet és az õselem közötti ellentét,
ezen ellentétek értelmetlen, kaotikus, szinkretikus együttese
határozza meg a líra második könyvét.
Ennek a torz „correspondance”-nak a világában, ahol a test
és a lélek egy szintre került, ahol a lélek nem
tud a test vezetõjévé, irányítójává
válni, a költõnek a lelke a halálba, a nemlétbe,
a felejtésre vágyik, mert se szeretni, se gyûlölni
nem tud itt senkit, mert magát is csak unni tudja.
A harmadik periódus, a szintézis
minõségileg különbözik az elõzõ
kettõtõl, hiszen Blok arra jön rá, hogy amire
vágyik, sem az életen kívül, sem az életen
belül nem tapasztalható, hogy a felsõbbrendû Élet,
a Lét tapasztalatát az élethez képest eleve
más dimenzióhoz tartozó mûvészetben,
a mûben megtalálhatja. Hiszen a mû nem az életen
belüli eseményekrõl és nem is az életen
kívüli várakozásokról, hanem az eseményekhez
és a várakozásokhoz képest transzcendens Idõrõl,
a Történelemrõl szól. A mûvek viszont (saját
mûvei vagy más mûvészek alkotásai egyaránt)
Blok számára nem annyira a vágyott ideál meglétérõl
tanúskodtak, mint amennyire annak tragikus hiányát
mutatták, hiszen Blok eleve romantikusan, misztikusan, vagyis individuálisan,
a hagyomány közvetítése nélkül közeledik
a mûhöz is: a haláltánchoz, a középkori
mûvészet jellegzetes témájához a Szörnyû
világ címû ciklusban, a Don Juan-témához
A komtur lépéseiben, az olasz reneszánsz festészethez
az Olasz versekben, az orosz krónikákhoz A
kulikovói mezõben, Bizet zenéjéhez a
Carmenben, Vrubel képeihez A Démonban stb.
Amikor viszont mintegy saját fölfedezésérõl
megfeledkezve újra az élethez fordul, mint például
a Tizenkettõben tette, amikor szellemi megnyilvánulásnak,
„zenének” fogja fel a tömegek megmozdulását,
akkor tulajdonképpen hamis, nem hiteles szöveget hoz létre.
A vágy tehát végül
is kielégítetlen marad, de az események szférájából
való kilépés, a mûvekben megtapasztalható
történelem felé fordulás addig ismeretlen költõi
lehetõségeket nyit meg, Blok költészetének
és az orosz szimbolista lírának a kiteljesedését
hozza. A humanista egyetemesség elvének valódi, pozitívan
megtapasztalható kielégítését viszont
nem eredményezheti. Andrej Belijt
a magyar olvasó Szologubhoz hasonlóan elsõsorban prózaíróként
ismeri. Az ezüst galamb címû regényt 1926-ban,
a Pétervárt 1985-ben fordították magyarra.
És valóban a szimbolizmus válságának
idõszakában keletkezett, a kiábrándult szimbolista
sajátos önparódiáinak tekinthetõ regényei
életének legjobb alkotásai.
Vezérmotívumokra „komponált”
Szimfóniái (1902-1908) és versei Blokkal szemben
nem a misztikus tapasztalatnak a lírai hõs tudatába
való betörését, hanem ezen élménynek
az elméletileg róla tudó, a birtokbavételére
törekvõ, de morálisan nem autonom, vagyis az élet
hívásainak ellenállni nem tudó lény
számára való elérhetetlenségét
ábrázolják. Ezért a Szimfóniákban
a lét harmóniáját kialakítani hivatott
zene csupán az ábrázolás tulajdonképpeni
tárgyát képezõ lelki káosszal megbirkózni
képtelen díszítõelem marad. És ezért
az elsõ verseskötet (Arany égszinkékben, 1904)
lírai hõse, akinek Belij prófétai szerepet
kíván tulajdonítani, és akit valamiféle
„szellemi tudás” koncentrátumának kísérel
meg fölfogni, vagy csak örökké útra készülõ
„argonautának”, vagy csak hamis prófétának,
lelki betegnek, bolondnak tudja érezni magát. Következõ
mûveiben az autonómia hiányának tudatára
ébred, és saját szerencsétlen, groteszk sorsát
Oroszország sorsának részeként ábárzolja.
A Hamuban (1909) fájdalmuk és groteszkségük
összekapcsolódik, csak misztikus-apokaliptikus kiutat, csak
pusztulást és újjászületést tud
jósolni szeretett és gyûlölt hazájának
és vele együtt saját magának is. Belij tulajdonképpen
egész életén át kereste önmagát,
a maga stílusát, nyelvét, témáját,
mindig újra és újra kezdett mindent, mindig újabb
és újabb támpontokat keresett. Az elméleti
stúdiumokban hol Kant, hol Vlagyimir Szolovjov, hol Nietzsche, hol
Rickert, hol Rudolf Steiner „nyelvén” beszélt. A filozófiában,
az antropozófiában, a természettudományokban
kétségtelen járatos volt (a természettudományi
fakultáson végzett, és mindig arról álmodozott,
hogy majd összeegyezteti az egzakt tudományokat és a
zenét.) De hiába próbálnánk elméleti
mûveiben egységes rendszert találni, ugyanúgy,
ahogy hiába keresnénk egységet Belij szaggatott, kaotikus,
„eklektikus” lírájában.
Vjacseszlav Ivanov, a költõ és
a szimbolizmus jelentõs teorikusa idõsebb volt, mint Blok
és Belij, de mint amazok, az orosz szimbolizmusnak misztikus, vallásos
küldetést tulajdonított. Álláspontját
azonban állhatatos, de sosem realizálódó szándék
jellemzi, hogy az indivíduum erõsíttessék meg
a jelen helyzetben már elveszített és valamiféle
idõtlen modellként felfogott státusában. Ez
a szándék magyarázza a költõnek a mitológiához,
a heroikus mítoszokhoz való vonzódását,
amelyek mindig az abszolút értékrõl beszélnek,
még akkor is, ha ez az érték egy idõre elveszettnek
mutatkozik, mert azt föltétlenül újra, még
nagyobb fényben és dicsõségben megjelenõnek
kell gondolnunk. Ez a koncepció vezetett annak a maga nemében
egyedülálló mûvészi rendszernek a megalkotásához,
amelyet egészében véve valamely sajátos, misztikusan
színezett mitológiai humanizmusnak nevezhetünk.
Minthogy a teljesség, a hiteles látásmód
jelenbeli hiányának és visszatérése
reményének élményét egyetlen képben
kívánta összekapcsolni, Ivanov a meghaló és
föltámadó Dionüszosz, a legkibékíthetetlenebb
ellentéteket paradox egységben egybefogó és
a misztikus extázisban átélõ isten Nietzsche
által (ld. A tragédia születése a zene szellemébõl)
fölelevenített mitologémájához fordul.
A „dionüszoszi mámor” ugyanúgy, mint „az apollói
álom” a mindennapi léttapasztalat határain túli
érzék fölötti megvilágosodás szférájához
vezet, illetve kell, hogy vezessen. A megvilágosodás viszont
nem következik be, hiszen az indivíduum - ez a szenvedõ
isten - csak saját félig-meddig elvesztett énjének
az akaratára támaszkodhat, és közben nem érzékeli,
hogy az általa keresett léttapasztalatnak kellene megalapoznia
az õ keresõ énjét is.
Az egyetemesség igénye a huszas
években arra ösztönzi, hogy leplezze azoknak a megoldásoknak
az illuziórikusságát, amelyek a lét - én
relációban az ént a léttõl elszakították,
és az énnek nem kevésbé alapvetõ szerepet
szántak, mint a létnek. Így született az egész
addigi pályafutását egybefogó és arra
reflektáló - de a korábbi pozícióval
szakítani tulajdonképpen képtelen - legjobb ivanovi
mû, a Téli szonettek.
Szalma Natália
![]() |
![]() |