![]() |
![]() |
Komédiások
Elmentél
Hullj le, védd meg, színevesztett
függönyöm
A város egyhangú
zajában
Midõn, a nagyvilágba
lépve
Ó, mily csodás
tekintetemnek
Békében nyugszik
Teodórik
Spoletói lány
Peruggia
Firenze
Madonna da Settignano
Fiesole
Lesütve szemeid szerényen
A mûvészet nehéz
teher
A létünk gyûrüje
olyan szûk
Ez mind oly rég volt,
rég volt, oly rég
Kristályos-ködös
homályban
Hasonmás
Végeztem a békés
örömökkel
Õsz alkony szállt
a sápadó étteremben
Étteremben
Démon
Az emberek közt
járni mily nehéz
Valaha dölyfös,
büszke voltam
S ifjonti lángjaid
megint
Bús õszi este
volt
A Múzsához
Szeretnék élni
esztelen
Hamlet vagyok
Emlékszel? Zölden, elnyugodva...
Hát most mi legyen?
Carmen
Sötét
idõkben szült fiúknak
Vén gebém, gyerünk, nosza,
Elripacskodni Shakespeare-ünket.
&nb
sp;
Kean
Sötét, latyakos út, fölötte
A köd sem oszlik szerteszét.
Fakó bódémat nyöszörögve
Vonszolja négy rozzant kerék.
Arlecchino nappali arca,
Mint Pierrot, sápadt-beteg.
S Colombina sarokba rakja
A tarka foltos göncöket...
Gyászos gebék, kullogjatok hát!
Színészek, ripacskodjatok!
Osszon a kóborló igazság
Mindenkinek fényt s bánatot!
A lelket a penész belepte,
De sírni kell s dalolni úgy,
Hogy édenkerti énekembe
Vezessen végül minden út.
1906. november
Elmentél, s én a sivatagban
Lábnyomaidat csókolom.
De gõgös büszke szót az ajkam
Nem ejt ki többé már, tudom.
Abból, mi történt, mit se bánva,
Megértettem magaslatod:
Igen. Te a Galileám vagy,
S én fel nem támadt Krisztusod.
S becézzen bárki másnak ujja,
Gyalázzon bármi szóbeszéd:
Az Ember Fia már nem tudja,
Hová is hajthatná fejét.
1907. május 30.
HULLJ
LE, VÉDD MEG,
SZÍNEVESZTETT FÜGGÖNYÖM
Hullj le, védd meg, színevesztett függönyöm,
Hervadt gerániumaimat!
Múlj, cigányos élet, elhazudt öröm,
Zárd le, oltsd ki szemsugaradat!
Sztyeppi árvalányhajjal, te, életem,
Csinosítottad hitvány zugom?
Vagy te, éltem, álmom mélyes-mélyiben
Zöld boroddal mérgeztél vajon?
Mint cigánylány, hímezett kendõivel,
Úgy terültél énelõttem el,
Jaj, hajadnak kékes-éjlõ fürtjivel,
Jaj, viharzó vágy tüzeivel!
Ájulásomban mit is zokogtam én,
Mily nem evilági szavakat?
Nem tudhattam, mint ki nincs eszméletén,
Mint kit elfogott a kábulat...
Felperzselték fûvel ékes sztyeppemet,
Nincs se út, se csillag, sem parázs...
S bárkit csókolgattam - nézd el vétkemet,
Választottad lettem, - megbocsáss...
1908. december 30.
A város egyhangú zajában,
Zsibongó zûrzavar felett,
Pusztába, éjbe, hófúvásba,
Kiszikkadt lélekkel megyek.
Értelmem szálát elszakítva,
Mindent felejtek: mit s miért...
Körül hó, vágány, házkulissza,
Elõttem lángok és sötét.
Mi volna, ha megbabonázva,
Kit elhagyott az értelem,
Hazatalálnék megalázva, -
Te megbocsátanál nekem?
Te, aki távol-messze látod
Utam vezérlõ fároszát,
Hóviharom mind megbocsátod,
Lázálmom éj-poézisát?
Vagy jobbat tudsz: meg sem bocsátva,
Megkongatod harangjaim,
Ne vesszenek az éjszakába
Hazámtól messze útjaim?
1909. február 2.
Midõn, a nagyvilágba lépve,
Egységet benne nem találsz;
Ha nézel a sarok-sötétbe,
S az éjben a halálra vársz;
Dühöngõ õrült vagy beteg légy,
Vágy éget, bánat fojtogat,
Hidd el: akkor dicsérheted még
A földi boldogságodat.
Ha már se unalom, se vágyak
S félelmek sem hevítenek,
Ha álmod is beszennyezett,
S véred se fürge-ifjan árad, -
Akkor loptak meg tégedet:
Halálod telve gyötrelemmel,
S élted gyors pusztulást nem ismer,
Csak - még lassabban lépeget.
1909. március
Ó, mily csodás tekintetemnek
Zord északomnak tája mind!
A sík, hol semmi sem terem meg,
Oly puszta, mint az álmaim!
Itt szellemem konok-dühödten,
A némaságban felnevet;
S egy holló árnya égbe röppen,
S a holt fenyõág megremeg.
Alant a vízesés csobog csak,
Kivájva gyökeret s követ;
S szûz-nemtelen himnuszt dalolnak
Najádok a habok felett.
S e jéghideg vizek neszében
Hollóhad károg élesen,
S a meddõ szûzek halszemében
Enyészik lassan életem.
1909. március
Békében nyugszik Teodórik,
És Dante csendesen pihen.
Valaha tenger árja forrt itt,
Ma - csend van és szõlõ terem.
S Ravenna minden lánya hódít
Tavasz-szemével, édesen.
Elnémul itt a szenvedélyem!
Nem hallhatom válaszodat!
Elõtted semmiség a lényem!
Csupán irigylem sorsodat,
Ó, Galla! - égten égve nékem
Maga a szenvedély te vagy.
1909. június
Karcsu, akárcsak a templomi gyertya,
Ám a tekintete tõre hegyes.
Szûz, a találka csodája se kell ma,
Mártírt, máglya tüzére vezess!
Boldogságra, kegyedre se vágyom.
Sértene téged a férfiuvágy.
Nékem elég, ha benézek a rácson,
S gyûlik öledben a kerti virág.
Minden elillan - a nap tüze perzsel -,
Hajszol a szél - de te, Mária! Fenn,
Ím, kerubodnak a szárnya lebeg fel,
Sajdul a kín s a gyönyör szivemen.
Éjszinü fürtjeidet telefontam
Gyémánttal, mi a verseimé.
Még szeretõ szivem is beledobtam, -
Hadd tüzesítse szemedben az éjt!
Félig vidám, félig szomorú nap,
Kék füst Umbria csúcsairól.
Hirtelen a földre zivatar csap,
Ablakom mögött kórus dalol.
Peruggino freskója alatt, túl,
Sötét szem nevet, kebel piheg:
Barna kézzel nagy kosarat vonszol,
útját félve mégse teszi meg.
A kosáron... hófehér papírról:
„Questa sera*... Ferences kolostor.”
1909. június
*Ma este (olasz)
Pusztulj el Júdásként, Firenze,
Korok sötétjébe merülj!
Szerelmem óráján feledlek,
Halálom óráján kerülj!
O, Bella, gúnynak tárgya vagy ma,
Elvesztegetted bájaid!
Koporsó-éjedben rohadva
Torzultak el vonásaid!
Autómobiljaid robognak,
Nézem a torz, új házakat,
Az össz-európai pornak
Te magad adtad el magad!
Biciklik csöngetnek a téren,
Ahol a szent elhamvadott,
Hol Vinci kutatott az éjben,
Beato kéket álmodott.
Mediciek nyugalmát dúlva,
Liliomaid taposod,
Nem támaszthat fel téged újra
Poros, zsibongó piacod!
Orrhangú nép tereferéje,
Sokszintes bánat, templomok,
Holt rózsaszag - merülj el végre!
Tisztítsanak meg új korok!
1909. május-június
2.
Firenze, írisz gyönge kelyhe;
Kiért egész napokon át,
Reménytelen vággyal betelve,
Szívtam be Cascinéd porát.
Oly édes képtelen reményem:
Álmodni, élni is veled;
Már vénülõ szivemmel érzem
Õsi varázsodat s heved...
De mégis el kell tõled válnom,
És messzi-messzi tájakon
Füstszínü íriszed - az álmom -
Átfénylik ifjúságomon.
1909. június
3.
Múlhatatlan vágyaimmal
Lelkemet telítve most,
Füstös írisz gyönge szirma
Áraszt édes illatot,
És vitorlám vízre lökve,
Széllel hajszol engemet,
S ha megunta már, örökre
Esti égbe eltemet,
És ha izzó esti kéknek
Magamat megadtam én,
Elterel - a kékbe kéket -
Tengere hullámaként.
1909. június
4.
Perzseli naphevitett köved
Láza tekintetemet,
Látom: a füstszinü íriszek
Lángja a légbe lebeg.
Búslakodás, fura ária,
Jól betanultalak itt!
Égszin egedbe, Itália,
Lelkemnek éje tekint.
1909. június
5.
Hamis ablakok éjszinü égen,
Villanyfényben a vén palota.
Átmegy õ - csupa csipke az éke
Meg az arca sötét mosolya.
Ám a bortól a szem zavaros ma,
S ereimbe lobot vet a vér...
Mit daloljak ma este, signora,
Az ön édesebb álmaiért?
1909. június
6.
A firenzei délidõben
Még inkább kiürül szivem:
Némák a templomok, s a zöldben
Minden virág örömtelen.
Õrizd érzéseid, vigyázva
Mûvész-hazugságaidat:
Csak lenge csolnakukba szállva
Hagyhatod el világodat!
1909. május 17.
7.
Toszkán völgyek királya:
Fölszáll az esti lágy meleg
Kéményfüst-kék szinün...
És bõregérként lámpa-
Lángok között kereng-kereng
Az oszlopok körül...
És ím a völgyeken már
Fényeknek ezre gyúl,
S kirakatokban immár
Kõ csillan válaszul,
S a városra borulnak
Kék árnnyal a hegyek,
S signoráknak dalolnak
Canzonét a terek...
Füstöl porlepte írisz,
S a serlegben felhabzanak
A Krisztus Könnyei...
Táncolj csak, énekelj is,
Firenze, áruló ki vagy,
Perzselnek rózsaszimaid!...
Õrjítsd meg canzonéddel
Szerelmes szívemet,
S elvéve álmom éjjel,
Gitárod félretedd,
És könnyed eltitkolva,
Csak rázz csörgõdobot!
Üres sikátorokban
Daloljon bánatod...
1909. augusztus
Nézve, ahogy mész átal a hágón,
Látta
tekintetem át
Ködbe veszõ Toszkánia távol
Ormai
lágy vonalát.
Sárga a vállkendõd, cicomája:
Pírja-fakult
pipacsok.
Nagy szemeiddel nézed az árva
Külhoni
átutazót.
Tiltod-e, kit vándornak örökre
Ítélt
sorsa - nekem,
Mária, vetve e távoli földre,
Méláznom
neveden?
Szekerce csattog, s messzi a
Völgyön harangok szava száll át,
Úszik felénk s fölkelti a
Régmúlt idõk aranyló álmát...
Nem ily szekercecsattogástól
Visszhangzottak-e a hegyek,
Midõn az ormokról Beato
Firenzét pillantotta meg?
1909. június
Lesütve szemeid szerényen,
Fátyollal fedve válladat...
Szentek szentjének tartanak,
De mégis hitszegõ vagy, érzem...
A szûzzel lenni - Máriával,
A tenger édes éje ez...
Világiakra nemhiába
Gyanakodott a szerzetes:
Falmélyedésbe, félhomályba
Rejtették a barátok õt -
Hogy fel ne dúlja bûnös álma
Az imába feledkezõt...
De ezt a fráterek megunták
..........................
..........................
..........................
Vége ködöknek, hagyománynak!
Ma már a templomokban õ
Egyként világinak, barátnak
Szentségtelen-elérhetõ...
A költõ - titkos hódolója
Szépségednek - csak õ lehet,
Mária, aki nem múlónak
Láthatja még a fényedet!
Õ, a sötét falmélyedésben
Térdelve, bánja vétkeit,
Megbánja dölyfös szenvedélyben
Fogant és bûnös verseit!
S te, szíved jóságos kegyével,
Ne haragudj, ha lánggal ég,
S ha néha tán szerelmi hévvel
Néz az egekbe föl, feléd!
1909. június 12.
A mûvészet nehéz teher,
Ám minekünk, költõknek, érték
A lét, perc-örömeivel!
Ó, ha a dolce far nientét
Érezzük, amikor a vér
Dalolva ereinkbe árad,
S a lángoló szerelemért
Felhõk közt röpköd már a vágyad,
S azt álmodod, mintha maga
Az élet pezsgõ-csillogása
Nem volna más - a cinéma
Lágy, pislogó dorombolása!
S év múltán - egy másik haza,
Fáradtság, ismeretlen város,
S a moziban ugyanaz a
Francia nõ, s éppoly varázsos!...
1909. június. Foligno
A létünk gyûrüje olyan szûk:
Lásd, minden út Rómába visz,
Szolgaian, elõre sejtjük,
Mindent ismételünk mi is.
Bús végzetem jövõm ködében
Dereng, úgy mint akárkinek:
Ismét szeretni Õt az égben
S megcsalni újra idelent.
1909. július
Ez mind oly rég volt, rég volt, oly rég,
Bejárták a napok körük.
Milyen erõ, illúzió még
Idézhetné, mi messze tûnt.
Kristályos-tiszta hajnalórán,
Moszkva Kreml-falai alatt,
Talán a földem visszahozná
Régmúlt rajongásaimat?
Vagy Húsvétkor, a Néva-parton,
A szélben, fagyban, jég alól -
Kampós botjával koldusasszony,
Nyugodt hullát, elõkotor?
Vagy tán megõszült õszidõben,
Tisztás fakó, nyirkos füvén,
Permetezõ esõben, ködben
Egy ifjú kánya tép belém?
Vagy csak bús, csillagtalan éjen,
Négy fal közé elrejtezõn,
Vas-szükségszerüség nevében
Elszunnyadok a lepedõn?
S az új létben, mely más egészen,
Felejtem, mit ma álmodok,
S dózsékra úgy emlészem éppen,
Ahogyan Kalitára most?
De hiszem - el nem múlhat végleg,
Mit úgy szerettem, sohasem,
E nyomorú lét szívverése
S felfoghatatlan álma sem.
1909. augusztus
Kristályos-ködös homályban,
Álomi káprázatom:
Ismeretlen arca-árnya...
(Étterem-különszobában
Asztalon palack borom.)
Cigánydalok vijjogása
Távolabbról szállt ide,
Hegedûk ködös siráma...
Szél hatol s szüzek virága
Karcos tükrök mélyibe.
Szemtõl szemben - s égve-kéken
Megmutatkozott a tér.
Ó, Magdolna! Ó, Magdolna!
Sivatag sunyó tüzében
Lángokat lobbant a szél.
Szûk kupád s a téli éjnek
Ablakán túl hó vakít -
Csak az élet fele volna!
S viharon túl - dél hevében
Perzselõdnek tájaid!
Minden kínzást megbocsátva,
Becsmérlést, dicséretet,
Vipera-mosolyokat, s a
Koldulást is, - törd szilánkra
Serlegként az életet!
Hogy a hosszú éjek ágyát,
Meg ne töltse vágy s a kéj!
S ha a hegedû visítna,
Megriadt szemek világát
Oltsa ki halálos éj!
1909. október 6.
Egyszer, vak október ködében,
Ballagtam, dúdolgatva én.
(Ó, fizetetlen csókok éje
Nem pénzen vett leány ölén!)
S ím - még sûrûbb ködökbe érve,
Rég elfeledt dal szállt felém.
S feltámadt ifjuságom álma,
S te, mintha élnél, mintha még...
S elragadott az álmok álma,
Eltûnt a szél, vihar, sötét...
(Így ébred a kamaszkor álma.
De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)
Váratlan - éjszaka ködébõl
Elémbe imbolyogva lép
Egy vénülõ ifjú (de rémlõ:
Nem volt-e álombéli kép?),
Kilép az éjszaka ködébõl,
És egyenest elémbe lép.
S így suttog: „Unok lõdörögni,
Szippantani ködök dohát,
Más-más tükrökben tükrözõdni,
S csókolni mások asszonyát...”
S furcsának tetszett nékem õ is,
Összeakadtunk újra hát...
Majd - pimaszul elvigyorodva -
Mellõlem eltûnt hirtelen...
Oly ismerõs-bús ez az orca,
Valahol láttam már, igen...
Talán a tükörüvegen
Magammal találkoztam volna?
1909. október
Végeztem a békés örömökkel,
Bosszant kései nyugalmam is.
Mindenünnen sajgó ének tölt el,
És magányba, pusztaságba hív.
Hontalan s otthontalan az élet,
Megértettem ezt valamikor,
Hogy - szirén szerelmeként - az éjet
Átdalolta-szállta egy motor.
1910. február 11.
Õsz alkony szállt a sápadó
Városra tavaszesten.
Távolról autókürt dalolt
Gyõztes-rekedten.
Nézz ki a sápadt abalakon,
Az üveghez tapadva...
Csak nézz! Megcsaltál egykoron,
Visszavonhatatlan.
Sohasem feledem (igazán volt vagy mégsem
Az az este?): az alkony tüzén
Fellobogtak a lángok a sápatag égen,
S lenn kigyulladt az utcai fény.
A teremben az ablak elébe leültem,
Hegedûk szerelemdala szállt.
És egy éjszinü rózsát a serlegbe tûztem,
Rálocsolva ayim aranyát.
Odaküldtem neked zavarodva-eszetlen,
De megláttam a gõgödet is.
Lovagodhoz fordulva kimérve-kegyetlen,
Csak ezt mondtad: „Szerelmes ez is.”
S belevágtak - akár felelet - a zenészek,
Eszelõsen a húr rezegett...
Lebecsülte szerelmemet ifjui lényed,
De picit remegett a kezed...
El is tûntél, akár rebbenve madárhad,
S mint az álom, olyan sebesen...
S lecsukódik a pilla, a parfümöd árad,
Már elsuhogott a selyem.
De te visszatekintve a tükrökbõl énrám,
Kiabáltad: „Akarsz? Ne latold!...”
S a terem közepén táncolt a cigánylány,
S visitó szerelemdala szólt.
1910. április 19.
![]() |
![]() |