AGGHÁZY – STEFÁN : A világháború (előszó)
»Tört fegyverünkön valahol
Még harc szekere zakatol
S lelkünk, e tépázott madár
Tört fegyverünkhöz visszajár ...«
(Gyóni Géza: Rab vackokon)
Idestova húsz esztendeje, hogy az emberiségre rászakadt történelmének legnagyobb katasztrófája, a világháború. A négy évig tartó küzdelem emberéletben milliókat, értékekben milliárdokat pusztított el s a kortársak százmillióit tette szerencsétlenné. Teszi ma is, mert nem szűnt meg.
Más fegyverekkel, de annál könyörtelenebbül folyik tovább: a »békével«, mely ott didereg fűtetlen szobánkban, csonkítja falatunkat a tányérban, tép lyukat ruhánkon, koppan a letett szerszámban. Ott topog a rokkant mankójában, csörren a kisszakaszban, dübörög a végleg lerántott boltredőnyben, hangtalanul könyörög a munkát keresőnek szerényen levett kalapjában. És jégmarokkal szorítja, tűzkörömmel szaggatja szívünket, mely alázatos, örök szerelemmel ott dobog a Bánság pirosló pipacsai, a Tátra fehérlő csúcsai, a Hargita zöldelő fenyvesei alatt. S az Adria azurjában, Szibéria jegében, mindenütt, ahol őseink éltek és hőseink haltak.
A világháború. Mely volt. És van. Mely ma is annyi új eseménnyel traktál, hogy miattuk felejteni kezdjük az elejét. Hogy is volt? Hogy is volt csak?
Pedig óriási irodalma van. Épületeket megtöltő. A háború előzményeiről, következményeiről. Lefolyásáról, diadalairól, vereségeiről. Agyfölötti és földalatti titkairól. Nincs ember, aki el tudja olvasni. Sem pénze, sem ideje hozzá. Talán kedve sem.
De meg különben is, a toronymagas könyvhegyek csak töredékeket tartalmaznak. A hivatalos diplomáciai és vezérkari közlések ma még jobbára a háború első événél tartanak. Évtizedek kellenek hozzá, hogy az egész anyagot kimerítsék. A nagyobbméretű összefoglalások sem eléggé alkalmazkodnak a mai, gyorsan és sokfélét olvasók színvonalához és igényeihez.
Ezen akartunk segíteni, amikor a dolgokat lehetőleg gyökerükig leegyszerűsítve, ezt a munkát megírtuk. Azért mégsem tértünk le szakforrásaink alapjáról. És nem egy kérdésben, amire az irodalom nem adott választ, a legmagasabbtól a legkisebb rangúig a résztvevők és tanúk egész sorához fordultunk útbaigazításért.
Felvázoltuk a világégés nagy kereteit, hogy áttekintést nyujtsunk az egészről, megrajzoltuk hadműveleteinek fővonalait s a részletekből is adtunk annyit, hogy velük ezernyi hasonlónak elképzelését megkönnyítsük.
Így akartuk feleleveníteni az »öregek« emlékezetében, akik résztvettek benne s azt is elmondani nekik, amit akkor csak kevesen tudhattak. De a fiataloknak is megírtuk, akik, ha akkor elemisták voltak, ma gondterhes családapák, ha akkor születtek, ma az Élet komor kapuján kopogtatnak. Az általuk szétszórtan hallott és olvasott adatokat óhajtjuk kiegészíteni, rendezett és áttekinthető tudássá fejleszteni.
Elkerültük az olyan viszonyok és kérdések rendezését, amilyeneket a maguk idejében talán a legnagyobb nyilvánosság előtt is szabadon tárgyaltak, de amelyek felújítását ma számtalan okból nem tartjuk időszerűnek. Még volt ellenségeinket is tárgyilagosan emlegetjük. A háborúval szorosan összefüggő politikai kérdésekből valósággal gyököt vontunk, hogy inkább az eseményeknél maradhassunk: a harctéren. Annál kevesebbet a parlamentekben, a pártokban, a sajtóban és a kulisszák mögött.
Mindamellett, a szókimondás és a hallgatás szirtjei között haladva, nem tértünk le az igazság útjáról, amit mindenki megállapíthat, aki feladatunk nehézségeivel csak valamelyest is tisztában van.
Munkánk jószándékú kísérlet arra, hogy a saját műfajának korlátai között oldja meg a maga elé kitűzött célt. És amilyen hálával köszönjük itt számos jóakarónk adatait és egyéb segítségét, éppoly hátával fogadunk majd minden tárgyilagos bírálatot, tanácsot, helyesbítést, amit munkánk újabb kiadása esetén felhasználhatunk.
Budapest, 1933. karácsonyán.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
 |
 |
|
 |
|
 |