A háború kezdetekor elmondható, hogy az antant és a központi hatalmak szárazföldi hadereje nagyjából egyforma volt. A hadviselő felek nem számoltak az új, gyorsan fejlődő haditechnikával, melynek előnyös tulajdonságai ráadásul leginkább a védekező harcokban érvényesültek. A tengeri hadszíntereken és a kontinenstől távol eső gyarmati területeken már jelentős antant fölény mutatható ki, de a harcok kezdetén ennek a hatása még elenyészőnek mondható.

A Monarchia hadserege mind kiképzési elveiben és gyakorlatában, mind a haditechnika terén elmaradt a kívánatostól. Ehhez társultak a rossz hadászati, felvonulási elképzelések, melyek káros hatásai a várt gyors győzelmek elmaradásával csak fokozódtak.

Az orosz hadsereg létszáma nagy, technikai ellátottsága viszont rossz volt. Árnyalja a képet, hogy az első vonalbeli alakulatok kiképzettsége és ellátottsága kimagasló volt; a fő gondot a silányan felszerelt, rosszul trenírozott tartalék jelentette, valamint a földrajzi adottságok: a nagy távolságok, a ritka vasúthálózat megnehezítették az átcsoportosításokat, a tartalékok bevetését.

A szerbek esetében a harci tapasztalatok, illetve hazájuk földrajzi adottságai jelentősen kedveztek az olyan védekező hadviselésnek, melynek során váratlan ellenlökésekkel komoly zavart lehet kelteni a támadókban. Nehéz- és közepes tüzérségük jelentéktelennek mondható, könnyűtüzérségük viszont modern és hatékony volt. Montenegró hadereje szintén alkalmas volt arra, hogy – kihasználva a domborzat adta lehetőségeket – jóval nagyobb zavart tudjon okozni az ellenség soraiban, mint ami pusztán a létszámából következne.