Német nehézharckocsi
1918-ra a központi hatalmak elérték lehetőségeik határát. Annak ellenére, hogy a keleti hadszíntérről jelentős haderőt tudtak átcsoportosítani nyugatra, ez már nem volt elég: gazdaságuk képtelen volt felvenni a versenyt az immár amerikai csapatokkal is kiegészült antant erőkkel. Már 1917-ben is több diplomáciai erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy kedvezőbb helyzetbe hozzák magukat. Egyes katonai körök ezzel szemben még mindig bíztak abban, hogy győzhetnek, bár tisztában voltak azzal, hogy ezt a győzelmet a lehető leggyorsabban el kell érni, mert a hátország már éhezik. Úgy gondolták, hogy egy utolsó, nagy erőfeszítéssel kedvezőbb hadi helyzetet tudnak kialakítani, melyet kihasználhatnak majd a tárgyalások során. Számításuk nem vált be, de mire ez egyértelmű lett, véres harcok sorait vívták meg a csatatéren.
1917 telétől 1918 tavaszáig viszonylagos nyugalom uralkodott a nyugati fronton, a háttérben viszont fontos események zajlottak. Az antant hadvezetésében sorra alakultak ki a viták, hogy mit is kellene tenni: nem volt egységes parancsnokság, a tábornokok sokszor az önös érdekeiket helyezték előtérbe. A francia hadsereg viszont már túl volt az 1917-es krízisen, és ütőképessége egyre jobb lett. Az amerikai csapatok viszont a vártnál lassabban érkeztek meg.
A németek keletről egyre több alakulatot tudtak átdobni nyugatra, így a létszám a két oldalon nagyjából kiegyenlítődött. Nagy eltérés volt viszont a hadianyag és felszerelés vonatkozásában.
Német nehézharckocsi
„Komoly hiányosságot jelentett, hogy a német hadseregnek gyakorlatilag nem voltak tankjai. Fejlesztés alatt állt ugyan egy esetlen monstrum prototípusa, és szolgálatba állították az 1917-ben zsákmányolt brit harckocsikat, de a tankok olyan összpontosított tömege, amilyennel a britek és a franciák ekkor már rendelkeztek, a németeknél hiányzott. Harckocsik nélkül Hindenburg és Ludendorff a tüzérségnek és a gyalogságnak az oroszországi hadjárat vége felé tökéletesített harcászati eljárásaira számított, azokkal kívánták ellensúlyozni seregeik haditechnikai fogyatékosságát.”
Keegan : Az első világháború, pp. 757–758.
A németek erőssége volt az 1916 óta már zászlóalj szinten is működő rohamalakulataik ütőképessége. 1918-ban az összes ilyen egységük átkerült nyugatra.
„E zászlóaljak szervezete 1-5 rohamszázadból, 1-2 géppuskás-századból, egy lángszóró-osztagból, egy gyalogsági ágyús ütegből és egy aknavetőszázadból állt. Ezek a zászlóaljak a tábori hadseregek keretében működő roham-csapatok feladatait is ellátták, de anyaghiány miatt nem minden német tábori hadsereg volt képes teljes rohamzászlóaljat felállítani.”
Halálfejes katonák, p. 11.
A német terv az volt, hogy egymást követő nagy rohamok segítségével gyengítik meg az ellenfél védelmét, míg az át nem szakad. A brit és a francia erők találkozásánál támadnak először; az áttörést követően a briteket a tengernek szorítják, az így magára maradt francia hadsereget pedig egy következő támadással győzik le.
„Hindenburg az ellenséges front különböző részei ellen egymás után intézett csapásokkal akarta azt annyira megrendíteni, hogy végre az utolsó lökés helyrehozhatatlan hadászati áttöréssé fejlődjék. Úgy tervezte, hogy első, második, harmadik stb. támadásának kivédése az ellenség tartalékait elfogyasztja, a következő támadások valamelyike azután meghozza az ellenséges front összeomlását.”
Julier : 1914–1918, p. 238.
„Az első cél az volt, hogy felgöngyölítsék a brit hadsereg szélsőjobb szárnyát. Ha ez megtörténik, a győzelmes németek nem délnyugatnak, Párizs felé támadnak, mint 1914-ben, hanem északnyugatnak, a Csatornánál, a britek ellen, s elszakítva őket szövetségeseiktől, nekiszorítják őket a tengernek. Ha ez megtörtént, akkor a megmaradt német hadsereg nekiront a most már magában álló francia hadseregnek, amelyet elkülönített a fővárostól.”
Cooper : A nyugati hadszíntér, p. 371.
Az első német offenzíva, a Szent Mihály arkangyal támadás március 21-én vette kezdetét. Többórás tüzérségi előkészítés és ezzel párhuzamos gáztámadás után hatalmas erővel zúdultak a teljesen szétlőtt állásokra a támadók. Az antant hadvezetésében vita támadt. Pétain minden áron Párizst akarta védeni, mert szerinte a britek úgyis feladják Amiens városát. Haig hiába tiltakozott, pedig ő felismerte, hogy mi a németek célja. Végül ő javasolta, hogy a katasztrófa elkerülése érdekében egységes parancsnokság alá kell rendelni az antant haderőket. A poszt betöltésére eleve csak egy név jöhetett szóba: Foch. (Kinevezésére papíron csak április 14-én került sor, de már március végétől gyakorlatilag ő irányított.)
A nyugati harctér St.-Quentin és Laons közt
Április 4-re a németek kb. 100 km szélességben és 50 km mélyen nyomultak előre. Nagyon súlyos veszteségeket okoztak Gough 5. hadseregének. A helyzetet csak francia erők bevetésével lehetett megmenteni.
Német és brit jelentések a támadásról (Délmagyarország, 1918. április 6., p. 1.)
A németek röviddel később megtorpantak, és szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy arcvonaluk sokkal hosszabb lett. Gyorsan akartak cselekedni, ezért április elején a Lys folyó mentén a tartalékok nélkül maradt brit balszárny ellen intéztek újabb támadást. Itt is jelentős, 20 km-es előretörést értek el, de a sebtében mozgósított antant tartalékerők megállították őket. Április végén újabb kísérletet tettek Amiens elfoglalására, de ez a támadás rövidesen kifulladt. Május első felében rövid ideig elcsendesedtek a küzdelmek, de ez a nyugalom csak átmeneti volt.
Német offenzívák 1918-ban
A németek mindenképpen döntést akartak kicsikarni az amerikaiak harcba vetése előtt, ezért május végére újabb offenzívát terveztek. Ez viszont csúszott egy hetet, így az antant felkészültebben nézhetett elébe.
„A szövetségesek várták az új német támadást. Erre Hindenburgék komoly előkészületeket is tettek. Tervük szerint Noyon és Reims között áttörik a franciák arcvonalát, és elfoglalják Párizst. Ennek az új támadásnak azonban volt még egy fontos célja. El akarták ezáltal vonni az antant figyelmét Flandriától, ahol a németek döntő csapásra készültek.”
Merényi : Amiens, 1918, pp. 84–85.
A következő, immár harmadik német támadás május 27-én indult. Az antantnak nem volt elég ideje kellő tartalékot a térségbe vezényelni, így a rendkívül heves tüzérségi előkészítés után a támadók már az első napon jelentős erdeményeket értek el. 30-án elértek a Marne folyóhoz, június 2-áig pedig összesen 50 kilométert nyomultak előre.
„A németek helyenkint áttörték már a franciák hátulsó állásait is. A franciák eddig még nem tudtak oly ellentállást kifejteni, amely az előretörő német hadoszlopokat megállithatta volna. A németek már elérkeztek az emlékezetes Marne folyóhoz is.”
Délmagyarország, 1918. június 1., p. 1.
Speciális lövegükkel már közvetlenül lőtték a francia fővárost is. A pánik jelei mutatkoztak, a lakosság menekült Párizsból, a politikusok felelősöket kerestek, ám Foch elkeseredett intézkedései meghozták az eredményt. Minden lehetséges erőt bevetve június 4-ére megállította a támadókat.
A Párizs ágyú
A negyedik német támadás a frontvonalat próbálta meg kiegyenesíteni Noyon-nál. Június 9-én kezdődött, és bár néhány kilométert előretört, célját nem érte el, 12-én leállították. Ismét rövid szünet következett a harcokban.
Ekkorra a szembenállók létszáma körülbelül egyforma volt, de a német alakulatok harcértéke észrevehetően kisebb lett. Megpróbálták összeszedni magukat az ötödik és hatodik támadáshoz, de ez lassabban ment a vártnál, így ki kellett tolni azok kezdetét. A franciák tudtak a németek terveiről: előbb Reimsnél, majd Flandriában kezdenek offenzívába. Tanultak a korábbi harcokból, és átvették azt a módszert, amit a németek már előzőleg sikerrel használtak: ellenséges offenzíva idején az első vonalban csak a szükséges minimális létszám marad, az erők zömét hátrébb kell vonni, így a támadók kicsi térnyerést követően kemény ellenállásba fognak ütközni.
A július 15-én Reimsnél indított ötödik német támadás mindössze két napon át tartott, a franciák hatékonyan alkalmazták a fent leírt harceljárást. A német hadvezetés ezért Flandria térségébe kezdte átcsoportosítani erőit, hogy 20-án elkezdődhessen a hatodik offenzíva. Erre viszont már nem került sor, mert a nyugati fronton döntőnek nevezhető fordulat történt.
A májusi német offenzíva nyomán olyan hadihelyzet alakult ki, amely lehetőséget adott a franciáknak egy hatásos ellentámadás kibontakoztatására. Ehhez komoly erőket koncentráltak a térségbe, köztük jelentékeny számú tankot is, melyek zöme a háború legkorszerűbb, haditechnikailag is előremutató típusa, Renault FT 17-es volt, de jellegzetes, rombusz alakú brit társaik sem hiányoztak a harctérről.
Brit harckocsik indulnak a Hindenburg-vonal ellen
„A Soissons és Reims közt májusban végrehajtott német támadás eredményekép a német arcvonalon hatalmas, előre ugró zsák képződött. Foch úgy látta, hogyha ezt a zsákot két oldalról megragadja, a benne levő németeket megsemmisítheti. Már június 27-én megbízta 10. hadserege parancsnokát, Magnint, hogy készítse elő ezt a támadást. Mikor azonban a németek július 15-én Reims mindkét oldalán támadásra indultak, a tervet el kellett halasztani, mert a tartalékokra a támadás kivédésénél volt szükség. Mihelyt azonban a német támadást kivédték, Foch megparancsolta, hogy Magnin kezdje meg az ellentámadást a Marne felé domborodó német zsák oldalába.”
Aggházy – Stefán : A világháború, pp. 282–283.
A franciák július 18-án Soissons és Château-Thierry között kezdeményezett támadása teljesen meglepte a németeket, ugyanis a roham előtt alig volt tüzérségi előkészítés; tankokkal indultak meg a támadók, a páncélosokat pedig gyalogság kísérte.
„A német hivatalos jelentés ismert őszinteségével közli” (Délmagyarország, 1918. július 20., p. 1.)
A németek próbáltak tervszerűen visszavonulni, de az antant tüzérsége és légiereje folyamatosan támadta a Marne hídjait. Augusztus 4-re gyakorlatilag minden, a májusi német támadáskor elvesztett területet visszafoglaltak a franciák.
Ez az offenzíva hozta meg a fordulatot a nyugati fronton, bár ez ekkor még nem volt teljesen egyértelmű. A németek zömmel rendezetten vonultak hátra, az antant viszont igyekezett véglegesen a maga javára fordítani a helyzetet. Elgondolásuk az volt, mint a németeké tavasszal: csapások sorát mérni az ellenségre, folyamatosan gyengítve azt.
„E célból:
mindenek előtt folytatják a már haladó támadást s ezzel a Párizsból kelet felé vezető vasuti fővonalakat szabadítják fel;
az amerikaiak St. Mihielnél szorítják vissza a németeket a vasúttól;
az angolok pedig a Párizsból Amiensen át vezető északi vasúti fővonalról szorítják el a németeket.
A főtámadást azonban csak 1919-re tervezték, mikorra a fent említett fontos vasútvonalak már birtokunkban [sic!] lesznek és az amerikaiak is teljesen elkészülnek.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 283.
A németek mostantól kezdve képtelenek voltak támadást indítani. Tervezett hatodik offenzívájukat törölték, minden erejüket a védekezésre kellett fordítaniuk, miközben a hátország egyre nehezebben tudta a harcolók ellátását biztosítani. Sem élelem, sem hadfelszerelés nem volt elegendő. Ettől az időtől viszont már egy újabb téren is kritikussá vált a helyzet: az élőerőben. Már a 17 éveseket is besorozták, ősztől már egyáltalán nem számíthattak új katonákra. A hangulat is egyre rosszabbá vált, már nemcsak otthon, hanem a frontokon is felütötte fejét az elégedetlenség. Az antant új támadása így az ő szempontjukból nézve a lehető legjobb, a németek számára viszont a legrosszabb időzítéssel kezdődött meg.
1918. augusztus 8-át Ludendorff nevezte emlékirataiban a német hadsereg „fekete napjának”. Elismerte, hogy ettől a dátumtól kezdve Németország már nem volt képes hatékonyan felvenni a harcot.
Az amiens-i front helyzete augusztus 8-án este
„Augusztus 8-án napkelte előtt a leereszkedett ködben 456 tank, valamint brit, kanadai és ausztrál csapatok nyomultak előre zárótűz fedezete alatt Amiens térségében, a Somme folyótól délre. A gyengén megerősített német vonalak összeomlottak, és tizenhárom kilométerrel hátrébb szorították őket. Az elszántságukat vesztett németek kisebb ellenállást tanúsítottak, és csak az első napon tizenkétezren estek fogságba, csekély szövetséges veszteségek mellett.”
Newark : Sorsfordító ütközetek, p. 84.
Fogoly
Leginkább a tömeges megadások jelentették Ludendorff számára azt, amit „fekete napként” említett. Több napba telt, mire úrrá lettek a pánikon, és fokozatosan meg tudták szilárdítani az ellenállást. Augusztus 12-re sikerült konszolidálni a helyzetet, és a német, de a magyar sajtó is már azt írta, hogy az antant előretörésének valószínűleg nem lesz folytatása.
„A német tartalékok megállitják az angol-francia offenzivát.
Bécs, augusztus 12. Zürichi távirat szerint párisi lapok az antant eddigi előnyomulásairól irva megállapitják, hogy győzelemről még nagyon korai beszélni, mert a csata még tart. A németek uj erősitéseket kaptak és azért meg kell várni a további összecsapások eredményeit.”
Délmagyarország, 1918. augusztus 13., p. 2.
Ezzel szemben az ellenség számára csak az volt a kérdés, hogy az előző offenzívát újítsák-e fel, vagy válasszanak más helyszínt az újabb támadáshoz.
Foch következő támadása augusztus 20-án vette kezdetét. A németek tovább hátráltak, az antant jelentős hadizsákmányra tett szert. Ezzel párhuzamosan Flandriában is támadtak, és újabb területeket foglaltak el. Ennek ellenére a németek még mindig tartották az egységes frontot. Augusztus 23-án a britek elfoglalták Albert városát. Újra és újra csapásokat mértek az ellenségre, amely folyamatosan hátrált, de döntő áttörésre nem került sor. Szeptember elejére a németeket visszaszorították az ún. Siegfried- (korábbi nevén Hindenburg-) állásba.
„A Reuter-iroda haditudósitója azt táviratozza, hogy az angol-francia előnyomulásokat feltartóztatták. A németek még mindig visszavonulnak, de igen ügyes módon. Nagy tartalékokkal rendelkeznek, amelyek utját állják az előrehaladó szövetségeseknek. A szövetségesek feladata még korántsem érte végét [... ]. A Hindenburg-vonal áttöréséről még szó sem lehet.”
Délmagyarország, 1918. szeptember 11., p. 2.
Amerikai katonák francia gyártmányú harckocsikkal nyomulnak előre
A régóta várt első önálló amerikai hadműveletre is sor került, az USA katonái addig csak más antant-egységek alárendeltségében vettek részt a küzdelmekben. Szeptember 12-én az 1. amerikai hadsereg rohanta le a németek által már egy éve birtokolt kiszögellést Saint-Mihiel városánál.
„A hadművelet minden várakozást felülmúló sikerrel végződött. Pershing időzítése nem is lehetett volna jobb. A tervet megneszelő németek úgy
döntöttek, megszüntetik a beékelődést. Éppen folyt a csapatok kivonása, amikor az amerikaiak támadásba lendültek.
Számos német erődítmény megadta magát. Volt olyan eset, hogy egy őrmester egyetlen üres pisztollyal 300 foglyot ejtett. Az amerikai harapófogó másnapra körülzárta a Saint-Mihielben rekedt német
erőket. 15 000 német foglyot ejtettek, valamint számos tüzérségi eszközt zsákmányoltak. Szeptember 13-a volt, Pershing betöltötte ötvennyolcadik életévét. Később azt mondta, hosszú idő óta ez
volt a legboldogabb születésnapja.”
Bosco : Az első világháború, pp. 134–135.
Foch elképzelése az volt, hogy egy erőteljes támadássorozattal 1918 végére kiszorítja a németeket Franciaország és Belgium területéről, így 1919-ben a háborút is be tudja majd fejezni. A tervnek nagy lökést adott a bulgáriai és palesztin frontok gyors összeomlása.
A sajtó is tisztában volt a bolgár összeomlás jelentőségével (Délmagyarország, 1918. szeptember 27., p. 1.)
„Foch a negyedik támadásra három nagy támadó csoportot alakított.
A jobbszárnyon: a St. Mihielnél győzelmes amerikai seregnek (13 erős hadosztály) Pershing vezérlete alatt Verdun és Reims között, Gourard francia seregének (31 hadosztály) pedig Reimstől balra Meziéres
felé kellett előretörnie. Ez a csoport a szemben levő német arcvonalnál háromszor volt erősebb.
A középen 40 angol hadosztály, egy amerikai hadtest és egy francia sereg azt a feladatot kapták, hogy Maubeuge felé törjenek át. Az ántántnak itt sem volt jelentékeny túlereje.
A balszárnyon a belga király vezérlete alatt 16 hadosztálynak (8 belga, 5 angol, 34 francia) és ezenfelül 7 lovas hadosztálynak kellett Gent irányában áttörni. Itt 12 német hadosztály védekezett.”
Julier : 1914–1918, pp. 266–267.
Szeptember 26-án indult támadásra a jobbszárny, majd másnap a közép, egy újabb nap elteltével pedig a balszárny is csatlakozott. Nem volt meg a kellő erőfölény, és a meglepetés ereje sem, de a támadók bíztak magukban. Ezzel szemben a németek teljesen demoralizálttá váltak ekkorra. 28-án maga Ludendorff jelentette ki, hogy értelmetlen tovább vívni a háborút, azonnal békét kell kérni. Másnap Hindenburggal és Hintze államtitkárral felkeresték a császárt. Október elején a német kormány felvette a kapcsolatot Wilson elnökkel.
Amíg a diplomáciai tárgyalások folytak, heves küzdelmek zajlottak a csatatéren. A németek, bár helyzetük reménytelen volt, szívósan védekeztek. Visszavonulásuk lassú volt, és komoly erőfeszítésre késztette az antant katonáit.
„A támadás lépésről lépésre folytatódott. A katonák esőn és sáron keresztül, centinként nyomultak előre a kedvezőtlen terepen, ellenséges golyózáporban. Átkúsztak a rozsdás szögesdrót akadályokon, melyek maradandó sebeket hagytak ruhán és húson. Karókkal kirakott árkokba zuhantak, melyeket a ravasz németek ástak pontosan e célból.”
Bosco : Az első világháború, p. 149.
A német hadvezetés nem volt egységes. A beosztott parancsnokok már a támadás elején azt javasolták, hogy húzódjanak hátrébb, a rövidebb és jobban védhető Maas folyó – Antwerpen vonalra. Hindenburg viszont úgy vélte, minél több területet tudnak megtartani, annál kedvezőbb pozícióban lesznek a béketárgyaláson. Utóbbi elképzelés érvényesült: rengeteg áldozattal, a sereg harcértékén sokat rontva vonultak hátra. Verduntól északra már-már kritikussá vált a helyzet, az amerikaiak délről indított esetleges előretörése elvághatta volna a visszavonulók útját. Az Antwerpen – Maas folyó vonalra végül november 4-én rendelték vissza a csapatokat. November 11-én megkötötték a fegyverszünetet, a legfőbb fronton véget ért a háború. Ezen a napon csak Elzászban volt egy kis terület, ahol német földön húzódott a frontvonal.
A Breszt-Litovszkban 1917 végén megkezdett béketárgyalások vontatottan haladtak. Ez azt eredményezte, hogy a központi hatalmak a vártnál kevesebb erőt tudtak átcsoportosítani más frontszakaszokra. Az egyre bonyolódó érdekütközések nyomán kiéleződtek az ellentétek, és tartani lehetett attól, hogy az összecsapások kiújulnak. Miután február 9-én Ukrajnával aláírták a békét, másnap a Trockij vezette szovjet delegáció kivonult a tárgyalásokról. A másik fél ezt a fegyverszünet felmondásának tekintette, és az aláírt okmányok szerint úgy értelmezte, hogy 7 nap elteltével a fegyverszünet megszűnik.
Az 1918. évi «vasútháború» eredménye.
1918. február 18-án a központi hatalmak támadást indítottak. A hadjáratot „vasútháborúnak” is nevezik, mert az előretörésekkor többnyire vasúton mozgatták a csapatokat. Kijev, Rosztov, Szevasztopol sorra elestek, egyes német alakulatok Grúziába is áthajóztak. Finnországban is összecsapásokra került sor: a vörösök és az őket támogató finn kommunisták ellen indult hadművelet.
„Hétfőn* délben járt csak le a fegyverszünet a németek és az oroszok között, a hivatalos német esti jelentés már beszámol arról az előnyomulásról, amelyet a németek nyomban a fegyverszünet lejárta után megkezdettek. Eszerint a németek haladása kettős irányu. Északon Dünaburgnál nyomulnak előre, melynek iránya Szentpétervár felé mutat, Lengyelország déli részében pedig Kovel felé tartó haladást jelent a hadvezetőség, amelynek távolabbi célja Kiev, vagy Karkov** lehet. A hiradásból az is kitünik, hogy szövetségesünk csapatai ellenállásra nem találtak és minden harc nélkül elérték a Dünát.”
*1918. február 18-án.
**Harkiv (Harkov).
Délmagyarország, 1918. február 19., p. 1.
A későbbiekben a konfliktus egyre terjedt. Oroszországban dúlt a polgárháború, a már régebb óta a térségben állomásozó külföldi haderők mellett egyre újabb hatalmak avatkoztak be, s bonyolult érdekrendszerek mentén vívták hol együtt, hol egymás ellen harcaikat. Ennek a konfliktusnak az összecsapásai viszont már nem tartoznak témánkhoz.
1917 végén kritikus helyzetbe került a török hadsereg. A gyatra minőségű felszerelés, a rossz ellátás, az utánpótlás akadozása, a megfelelő fegyverek hiánya mind azt jelezték: nincs remény jelentősebb támadó hadművelet indítására, sőt, a védekezés is egyre nehezebb lesz. A németek és a Monarchia is küldött ugyan csapatokat a térségbe, de ezek nem voltak képesek az általános helyzeten változtatni.
Az orosz fegyverszünet után mégis megpróbálkoztak a Kaukázus vidékén minél nagyobb befolyásra szert tenni. Előnyomulásuk során viszont még a németekkel is érdekellentétbe kerültek, akik mindenképpen ellenőrzésük alatt akarták tartani a térség bányáit és olajmezőit. Ezek a hadmozdulatok erőket vontak el a legfontosabb arcvonalról, Palesztinából.
1918 februárjában az angolok Jerikó mögé vetették vissza a török védelmet, de ekkor még sikerült a helyzetet stabilizálni. Ezt követően folyamatosak voltak az angol támadások, ám főként a német tábornok, Liman von Sanders fáradhatatlan munkájának eredményeként ezek nem vezettek sikerre.
Amikor még minden rendben ment... (Délmagyarország, 1918. május 8., p. 5.)
A németek azt hitték, az angolok kimerültek, ezért jelentős erőket vontak ki a térségből. Ez már megoldhatatlan feladat elé állította a török haderőt. A döntő támadásra szeptemberben került sor.
„Az összeroppanás 1918 szeptember 19-én történt, amikor az egész csatavonalon támadó angolok végül is áttörték a török védelmi vonalat. Szeptember 20-án már az angol lovasság Nazaretbe rontott be, ahonnan Liman von Sanders törzse csak nagynehezen vághatta át magát észak felé. Ezután a török csapatok nagyrésze tökéletesen felbomlott vagy fogságba esett.”
A világháború története, p. 221.
Október végén még rövid időre élt a remény, hogy talán stabilizálható a védelem, de miután Bulgária kiesése elvágta a központi hatalmaktól, Törökország teljesen magára maradt; október 31-én kénytelen volt fegyverszünetet kötni.
A Lettow-Vorbeck vezette csapatok 1917 végén a portugál gyarmatterületre húzódtak, és ott folytatták gerillaháborújukat. A britek északról és nyugatról támadták őket, ezért a németek dél felé kezdtek vonulni. Júliusban a Zambezi torkolatvidékén egy rajtaütéssel nagy zsákmányra tettek szert, így ellátásuk jó ideig biztosított volt. Egy gyors északi irányváltást követően szeptember 28-án tértek vissza Német Kelet-Afrikába, ám itt az ellenség útjukat állta. Ezt követően Rhodesiába törtek be, november 13-án itt értesültek arról, hogy a háború véget ért.
Jelentősebb összecsapásra 1918-ban sem került sor. Említést érdemel viszont az a brit akció, amikor a szárazföldi csapatok és a haditengerészet összehangolt támadást indítottak a belga Zeebrugge és Ostende kikötői ellen.
A hadművelet célja az volt, hogy elzárják a kikötőket, melyek támaszpontul szolgáltak a német tengeralattjárók és rombolók számára, veszélyeztetve ezzel a La Manche csatorna forgalmát. Az április 23-i támadás fő célpontja Zeebrugge volt. Itt előbb tengerészgyalogosokat tettek partra, hogy elvágják a védőgáton lévő német erőket a szárazföldtől, majd három, betonnal töltött torlaszhajó (Thetis, Intrepid, Iphigenia) indult meg, hogy elzárja a kikötő csatornáját.
A belgiumi Zeebrugge látványa a német rombolók és tengeralattjárók támaszpontja elleni brit támadás után
A németek erős tüzet zúdítottak a hajókra, a Thetis el sem érte a célt, a másik két hajó sem a tervezett helyen süllyedt el.
„BERLIN, április 24. A Wolff ügynökség jelenti:
[...] Foglyok vallomása szerint négy század tengerészkatonának (királyi tengerészek) egyidejüleg rajtaütésszerüleg meg kellett volna szállania a zeebrüggei molókat és minden itteni épitményt, ágyut és
hadiszert, valamint a kikötőben tartózkodó jármüveket meg kellett volna semmisitenie. Azonban csak körülbelül negyvenen jutottak közülök a molóra; ezeket részben megvertük, részben élve jutottak
kezünkre. A molók keskeny magas falain mindkét részről végső elkeseredéssel küzdöttek.”
Délmagyarország, 1918. április 25., p. 5.
Néhány nap elteltével dagálynál az U-Bootok már újra használhatták a támaszpontot, az Ostende elleni kisebb támadás pedig gyakorlatilag semmilyen eredménnyel nem járt. Ennek ellenére a brit propaganda hatalmas sikerként tálalta a hadműveletet.
Amikor már folytak a fegyverszüneti tárgyalások, az elkeseredett Scheer tengernagy elhatározta, hogy teljes flottájával a britek ellen vonul. Erre az akcióra október 28-án került volna sor, de az a tengerészek lázadása miatt meghiúsult.
