A Délmagyarország címlapja 1916. augusztus 29-én
Románia helyzete a világháború kitörésétől kezdve bizonytalan volt. Mindkét hadviselő fél maga mellé akarta állítani, az ország vezetése viszont eleinte nem szerette volna elkötelezni magát. Végül az antant akarata érvényesült, a románok az ő oldalukon szálltak be a küzdelmekbe.
„A minden oldalról hadviselő felek közé került Oláhország természetszerűleg szintén belesodródott a világháborúba; nála csak az volt a csodálatos [...], hogy nem előbb kezdte meg a háborút, hanem több mint két évig meg tudta őrizni semlegességét a hadviselő felek mindkét csoportja részéről jövő igéretek és nyomások közepette.”
Gagyi : Az 1916-i oláh támadás előzményei, p. 132.
Az osztrák-magyar politikusok és katonák egy része már akkor szorgalmazta szövetségeseinél a Románia elleni fellépést, amikor az még semleges volt. A németek ezt annyira figyelmen kívül hagyták, hogy alig állomásoztattak haderőt a térségben, pedig tudták, hogy a Monarchiának ott csak kis létszámú, a korábbi harcokban súlyos veszteségeket szenvedett, szervezés alatt álló csapatai vannak. Ez nagy előny volt a támadók számára, akik az időzítést is remekül megoldották. A központi hatalmakat súlyos csapásként érintő Bruszilov-offenzíva az összeomlás lehetőségét is magában hordozta. Ezzel szemben állt az a tény, hogy a román haderő elégtelen volt egy nagyszabású hadjárathoz. Ráadásul annak tervezésekor (mint később kiderült) túlságosan sokat kockáztattak, és ez a merészség végzetesnek bizonyult.
A Délmagyarország címlapja 1916. augusztus 29-én
A hadüzenetre 1916. augusztus 27-én került sor. Ennek ténye teljesen megdöbbentette Falkenhayn német vezérkari főnököt, akit már eddig is többen támadtak elégtelennek vélt teljesítménye miatt. 29-én menesztették is, utóda Hindenburg lett. Falkenhayn „jutalmul” éppen ez erdélyi frontra, az újonnan megalakult német 9. hadsereg élére került.
A románok haditervét leginkább területszerzési vágyaik befolyásolták. Elképzeléseik támogatásra találtak szövetségeseiknél is. Négy hadseregükből hármat az erdélyi határ mentén sorakoztattak fel. A román 4. hadsereg (Prezan) biztosította az összeköttetést az oroszokkal; tőle délre a 2. hadsereg (Crăiniceanu), majd a szerb határig az 1. hadsereg (Culcer) készült a támadásra. A 3. hadseregüket (Averescu) Dobrudzsa védelmére szánták, de nem zárták ki teljesen a bolgárok elleni offenzívát sem. Ez a terv azt feltételezte, hogy Bulgária irányából nem lesz jelentős támadás, Erdélyben a védelmet három hadseregükkel gyorsan elsöprik, és első fázisként a Beszterce–Marosvásárhely vonalat érik el, majd a Szeged–Békéscsaba–Debrecen vonalig nyomulnak előre.
Az ellenfelek helyzete az oláh hadüzenet alkalmával
A haditerv nagyon kidolgozatlan volt, a célok meghatározása roppant felületesre sikerült. Gyakorlatilag nem hangolták össze sem a három támadó hadsereg tevékenységét, sem az oroszokkal való együttműködést, és nagyon bíztak abban, hogy a 3. hadseregnek nem kell komolyabb harcokat vívnia.
„Az egész csoportosításból és a további előnyomulás módjából is csak az látszik, hogy a román hadseregnek az orosz hadsereggel való együttműködése egyáltalában nem volt pontosan szabályozva és a román hadsereg is teljesen tervszerűtlenül indult neki a határnak.”
Nagy : A Románia elleni hadjárat : 1916–1917 : Erdély, p. 62.
Mint fentebb már említettük, a Monarchia – annak ellenére, hogy már 1914-ben felmerült a konfliktus lehetősége – csak a gyenge, leharcolt csapatokból álló 1. hadsereget (Arz) állomásoztatta a térségben. Nagy Vilmos fentebb idézett tanulmányában rámutat, hogy ennél komolyabb csapatösszevonásokra is mód lett volna. Megemlíti azt is, hogy az utánpótlási vonalak (főleg a vasutak) nem voltak előkészítve arra, hogy azokon csapatokat, hadianyagot kellő mennyiségben mozgathassanak. A hadvezetés abban bízott, hogy egy tervszerű visszavonulást követően (főképp német szövetségeseik révén) hamar megerősíthető lesz az erdélyi front, és ezt követően egy gyors ellentámadással kivívható lesz a siker. Ennek ellenére elmondható, hogy az előkészületek messze elmaradtak a kívánatostól.
Augusztus 27-én a román haderő megkezdte támadását. Nagy meglepetésre nem használták ki lehetőségeiket, pedig rendkívül előnyös helyzetben voltak. Ehhez képest többször is megálltak, beásták magukat, majd lassú tempóban indultak ismét előre. Ez lehetővé tette, hogy a gyenge, de harci tapasztalatokkal bíró erőkből álló osztrák-magyar 1. hadsereg kellő mértékben tovább lassíthassa az offenzívát. Az erősítések még a rossz szervezettség ellenére is kezdtek beérkezni; szeptember 15-én Falkenhayn vezetésével három német és egy osztrák-magyar hadosztályból megalakult a német 9. hadsereg.
A románok által az Olt völgyében fölrobbantott vasúti híd
A hágók elfoglalása, Petrozsény megszállása, Barcaság, Háromszék, Csík és Gyergyó eleste hatalmas félelmet keltett a polgári lakosság körében. Óriási menekülthullám indult Erdély felől a belső magyar területekre. A polgári közigazgatás és a hadvezetés között nem volt megfelelő összhang, így a pánik nagyban hátráltatta a csapatok mozgását, másrészt nagyon sok anyagi kárral járt. Az osztrák-magyar haderő lassan ugyan, de kénytelen volt hátrálni.
„Mialatt csapataink Nagyszebennél állva maradtak, Arz seregének vissza kellett menni a Brassó és a székely medencék felől előnyomuló 2. és 4. román sereg elől. Jobbszárnyunk az Olt mögé, középünk a Hargita és Görgény hegység mögé hátrált, míg balszárnyunk a Kelemen hegységben megtartotta a kapcsolatot az orosszal szemben álló kárpáti (bukovinai) arcvonalunkkal.”
Julier : 1914–1918, p. 191.
A Monarchia nehéz helyzetén sokat segített, hogy Dobrudzsában a tapasztalt Mackensen által vezetett német és bolgár csapatok több román hídfőt is felszámoltak, majd annyira kritikus helyzetbe hozták ellenfelüket, hogy a románok Erdélyből kénytelenek voltak egy hadosztályt átvezényelni erre a frontszakaszra.
A tapogatózva, lassan előrenyomuló románoknál a hadvezetésben is átszervezések történtek. Averescu tábornok a felvonuláskor a román 3. hadsereg parancsnoka volt, de ezzel párhuzamosan az Erdély ellen támadó három hadseregből álló hadseregcsoport főparancsnoka is. Szeptember 16-án viszont a 2. hadsereg vezetését vette át. Az ilyen, és ehhez hasonló intézkedések (melyek sokszor a főtisztek egymás elleni intrikáira vezethetők vissza) nagyon megnehezítették a haderő irányítását. Ez szintén a védők malmára hajtotta a vizet.
Az osztrák-magyar 1. hadsereg már szeptember 10-én ellentámadást tudott indítani a 4. román hadsereg ellen. Szeptember 18-tól a német 9. hadsereg is készült az ellenlökésre, melyet 26-án indított meg a Nagyszeben előtt megállt román 1. hadsereg erői (I. hadtest, 2. és 13. gyaloghadosztály) ellen.
A román 1. hadsereg előrenyomulása során jelentősen széttagozódott, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy Falkenhayn első támadását annak fent említett részei ellen intézi. Szándéka az volt, hogy kétoldali átkarolással zúzza szét az ellenséges erőket. Az Alpenkorps (mely „hadtest” elnevezése ellenére inkább hadosztály erejű alakulat volt osztrák-magyar alakulatokkal kiegészítve) kijelölt egységei már szeptember 22-től megindították azt a felvonulást, melynek eredményeként megkerülték a román I. hadtest balszárnyát, és elfoglalták a Vöröstorony-szorost.
Az első győzelem a címlapon (Délmagyarország, 1916. szeptember 24.)
Falkenhayn offenzívája szeptember 26-án indult meg a jobbszárnyon (187. és 51. hadosztályok, az ún. Staabs-csoport). Erre válaszul a román 1. hadsereg tartalék alakulatai kíséreltek meg ellenlökéseket a Vöröstorony-szoros déli bejáratánál. A román 2. hadsereg is próbálkozott a segítségnyújtással, de ezeket a kísérleteket az Alpenkorps és a Schmettow-lovashadtest csapatai visszaverték. Az I. román hadtest sorsa megpecsételődött.
A nagyszebeni csata
„A nagyszebeni győzelem tulajdonképpen két nagy csatában dőlt el. A szövetségesek előbb Nagyszeben alatt arattak diadalt, azután a Vöröstorony-szorosban. Erős két román hadosztályt nyomtak itt agyon, és úgy, hogy az sem az ágyúparkját, sem a trénjét nem tudta megmenteni. A szebeni ütközet mintegy negyvenkilométeres fronton viharzott el. Zsákmányul nyolcvan ágyú, sok repülőgép, a teljes trén és több mozdony és vasúti kocsi jutott a győzteseknek.”
Pilisi : A megrohant és felszabadított Erdély, pp. 147–148.
Ezen kudarcot ellensúlyozandó a román 2. hadsereg megpróbált éket verni az osztrák-magyar 1. és a német 9. hadsereg közé, de szeptember 29-re támadása kifulladt.
„A 2. hadsereg [...] előnyomulásában bizonyos tekintetben lefékezett déli szárnya ugyan sikeresen tért nyert, de lekésett és visszavonult. Tehát a 2. román hadseregnek a nagyszebeni román csoport megmentésére irányuló nagy tehermentesítő hadművelete meghiusult.”
Bajnóczy : A cs. és kir. 71. hadosztály..., p. 87.
A román I. hadtestet szétverték, maradékai Havasalföld felé vánszorogtak. Falkenhayn sokat kockáztatott, de győzött. A német 9. hadsereg ezt követően már a román 2. hadsereg elleni támadásra készült.
„A vereség, amelyet az 1. román hadsereg 2. és 13. hadosztálya Nagyszebennél szenvedett, megsemmisítő volt és nagy jelentősége abban nyilvánult meg, hogy ezen pillanattól kezdve az amúgy sem nagyon aktiv román hadvezetőség a további sikerbe vetett minden bizalmát elvesztette és néhány napi kísérlezetezés után [...] teljesen feladta a támadást és megkezdte az általános visszavonulást Románia felé.”
Nagy : A Románia elleni hadjárat : 1916–1917 : Erdély, p. 129.
A nagyszebeni csatavesztést követően mindkét hadvezetés tisztában volt azzal, hogy a román 2. hadsereg déli szárnyán kritikussá vált a helyzet, mivel abban a térségben a románoknak gyakorlatilag nem volt tartalék haderejük. A románok ezért arra szánták el magukat, hogy megerődített állásokba vonulnak vissza, és így próbálják megállítani a támadókat. Falkenhayn tisztában volt azzal, hogy ennek a hadseregnek a legyőzése döntő lehet Erdély felszabadítása szempontjából. Ahhoz viszont, hogy reménye legyen a győzelemre, kelet felé kellett fordulnia, méghozzá haladéktalanul.
„Dacára tehát minden erőlködésnek, melyet a román a két szárnyon kifejtett, Falkenhayn főerejével megindult Fogaras–Brassó irányában, a román 2-ik hadsereg oldalába és pedig azonnal a nagyszebeni csata után, egy órát sem pihenve. Tudta Falkenhayn, de tudta minden katonája is, hogy a románokat addig kell elcsípni, míg balszárnyukat vissza nem vonják. Nem volt tehát veszteni való perc, a gyorsaságon múlott minden.”
A nagy háború írásban és képben. 1/4. [köt.] : északon és délen, pp. 132–133.
Az elkeseredett küzdelmet hozó ütközet, a Persánynál október 5–6-án lezajlott összecsapás megnyerése nagy siker volt.
A 9. hadsereg helyzete 1916. október 6-án, este
„Az 51. honvédhadosztály és a 76. német tartalékhadosztály Persánynál elsöpörte a románokat és a honvédek eközben az egész 16. román tüzérezredet elfogták. A románok ellentámadásai nem sikerültek. A 187. német hadosztály hamarosan az oldalukba került és most már nem volt megállás. Az I. osztrák-magyar hadsereg is megindult és keményen szorította vissza, kelet felé a 4. román hadsereget, mely már a székely medencébe szorult.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 224.
A német 9. hadsereg sikereivel párhuzamosan az osztrák-magyar 1. hadsereg is előrenyomult. A győztes persányi ütközet nyomán rés támadt a román 2. és 4. hadsereg között, és szabaddá vált az út Brassó felé. Számítani lehetett arra, hogy egy újabb csapás nemcsak a román 2., hanem a 4. hadsereg helyzetét is kritikussá teheti.
A persányi győzelem után Brassó megtámadása volt a következő lépés. A románok október 6-án a már előkészített védelmi állásaikba vonultak, hogy megállítsák a XXXIX. tartalék hadtest csapatait. A másnap, október 7-én kezdődött brassói csata első napján viszont a támadók máris áttörték a védelmet. A románok visszavonultak; ezt érzékelve a német 187. hadosztály (mely eredetileg a város keletről történő átkarolására kapott parancsot) közvetlenül Brassóra támadt, és be is hatolt az északi városrészbe. Az 51. honvéd gyaloghadosztály nyugatról közelített, míg délnyugaton a német 76. tartalék hadosztály erős ellenállásba ütközött. Másnap a német 187. hadosztály visszaverte a román ellentámadásokat.
A brassói csata
„[...] kelet felől a románok 2 hadosztállyal a 187. német hadosztály oldalába és hátába törtek. De Sunkel tábornok, a hadosztályparancsnok, ember volt a talpán. Rendkívül bátor elhatározással megállította Brassó felé támadó egyik ezredét és a Brassóban lévő románok szemeláttára, az orruk előtt, a keletről támadó románok oldalába dobta. Mire a brassóiak magukhoz tértek, kelet felől támadó testvéreik már pozdorjává voltak verve, annak ellenére, hogy elismerésre méltó vitézséggel rohantak a németekre.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 225.
Eközben az 51. honvéd gyaloghadosztály reggel megkezdett támadása eredménnyel járt, délutánra a várost védő megerősített magaslatok közül a három legfontosabbat elfoglalta. Ennek következtében Brassó már nem volt tartható, délutánra a románokat kiverték a támadók.
Magyar honvédek bevonulása a román megszállás alól fölszabadított Brassó városába
„Brassó bevétele és az ott harcoló román erők teljes visszaverése kizárólag az 51. honvédhadosztály, Farkas ezredes kiválóan vezetett csapatainak érdeme, miután a támadás egész terhe a románoknak a 187. hadosztály ellen megindult erőteljes ellentámadása következtében az 51. honvédhadosztályra háramlott. A derék honvédek feladatukat fényesen oldották meg.”
Nagy : A Románia elleni hadjárat : 1916–1917 : Erdély, p. 180.
A románok erőtlenül, de tovább kísérleteztek, a német 187. hadosztályt 8-án este még támadták, de 9-én már minden egységük visszavonulóban volt. A város bevétele tetemes hadizsákmány megszerzésével járt, még úgy is, hogy egyes szakértők (pl. Nagy Vilmos) szerint megfelelő intézkedések megtétele esetén az még jelentősebb is lehetett volna.
„A brassói csatában beszállított zsákmány 1175 fogoly, 25 ágyú, közte 13 nehéz, számos lőszerkocsi és fegyver, két vasúti mozdony, nyolcszáznál több élelmiszerrel megrakott vasúti kocsi és sok más hadianyag.”
A nagy háború írásban és képben. 1/4. [köt.] : északon és délen, p. 134.
A győzelem legfőbb eredménye, hogy a román 2. és 4. hadsereg nem tudott védhető állásokba vonulni, kénytelen volt Erdélyt kiüríteni.
A brassói csatával párhuzamosan az osztrák-magyar 1. hadsereg is sikereket ért el a román 4. hadsereg ellen.
„Az e. 8-án Köpeczen, Bölönön át Szásznagymarost, 9-én Hidvégen, Árapatakon, Botfalun át Spászhermányt [sic!] érte el. De az oláhoknak ezuttal gyorsabb lábuk volt. Amilyen habozva előrementek, époly elszántan és gyorsan – hátráltak. Csak a mesebeli óriások tudták volna utolérni Trajanus gyorslábu gyermekeit.”
A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története, p. 193.
A románok sorra adták fel a hágókat, és október végére Erdély teljes területéről kivonultak.
A dobrudzsai harcok jelentősen befolyásolták az erdélyi küzdelmeket. A bolgárok szeptember közepén megtámadták a román erőket, de offenzívájuk nem járt eredménnyel, sőt, azzal kellett szembesülniük, hogy a románok ellentámadásba mentek át. Ennek során Rjahovonál pontonhidat vertek a Dunán, és erős hídfőt igyekeztek kialakítani. A központi hatalmak számára elengedhetetlenül fontossá vált a hídfő felszámolása, melyhez az első lépés a hadihíd megsemmisítése volt. Ehhez az osztrák-magyar dunai flottilla segítségét kérték.
Október 2-án az aknazáron áttört hajók megrongálták a hidat, másnap pedig megsemmisítették azt.
„A »Temes« és az »Enns« által fedezett »Viza« (Bublay Hermann sorhajóhadnagy) őrnaszád és a »Balaton« (Rudmann Demeter sorhajóhadnagy) két üres uszályt vontattak a hid közelébe, a középső raktár fenekébe robbantott rés folytán megfelelő mélységre merülő uszályokat azután 12 sodróaknával együtt ráeresztették a hidra. A két monitor azzal a szándékkal követte az uszályokat, hogy a hidat nekifutással szétrepesztik, ha a »Viza« és a »Balaton« vállalkozása nem sikerülne.”
Wulff : Az osztrák-magyar dunai hajóhad..., pp. 74–75.
Tudósítás a monitorok akciójáról (Délmagyarország, 1916. október 4., p. 2.)
Október 19-én Mackensen parancsnoksága alatt bolgár-német-török hadművelet indult a románok ellen. Ennek a támadásnak az volt a célja, hogy Mackensen, miután jobb szárnyát biztosította, átkelhessen a Dunán. Ez lehetővé tenné, hogy a későbbiekben együtt tudjon operálni a Falkenhayn vezette erőkkel, ezáltal teljes vereséget lehessen mérni Romániára. Az offenzíva sikeres volt, a románok kénytelenek voltak visszavonulni.
„Dobrudzsában Avarescu [sic!] megvert seregét egy orosz sereg váltotta fel. Mackensen az orosszal szemben csak kisebb bolgár-török haderőt hagyott, míg a főerőt (2 bolgár, 1–1 török és német hadosztályt és lovasságot) Kosch tábornok vezérlete alatt mint új Duna-sereget a Duna mellé, Sistovóra rendelte, ahol átkelni és Bukarest felé előnyomulni szándékozott.”
Julier : 1914–1918, pp. 193–194.
A központi hatalmak számára fontos volt, hogy vagy teljesen kiiktassák Romániát a háborúból, vagy legalább lerövidítsék a hosszú frontszakaszt. Egy rövidebb frontvonal megtartása jóval kevesebb haderőt igényel; az így felszabadult csapatokat más harctereken tudják majd bevetni. Az a tény sem volt elhanyagolható, hogy a meghódítandó területek természeti kincseire rátehetik a kezüket. A fentiek miatt hadmozdulataik arra irányultak, hogy körülbelül a Szeret folyó vonaláig tolják el a frontot.
A német és osztrák-magyar csapatok többször is megkísérelték, hogy áttörjenek a Kárpátok hágóin. Ehhez első lépésként meg kellett erősíteniük jelentősen leharcolt erőiket.
„A kárpáti határszorosok megnyitására a rendelkezésre álló erők gyengék voltak. A német hadvezetőség tehát október közepén: a 8. bajor, a 11., 12. gyalog- s a német 6. lovashadosztályt, október végén a 7. lovas-, a 41. és 109., majd novemberben a 301., 216., 115. és 24. gyaloghadosztályt Erdélybe irányította. Ezek közül a bajor 8. tartalékhadosztályt a mi 1. hadseregünkbe, a többit4 pedig a német 9. hadseregbe osztották be. Ennek feladata volt a Déli-Kárpátokban az átvonulást kierőszakolni, azután Mackensen tábornagy hadseregcsoportjával együtt a támadást Bukarestre végrehajtani.
4 Német 6. és 7. lovashadosztály, bajor 11. 12., német 24., 41., 109., 115., 216. és 301. gyaloghadosztály.”
József főherceg : A háború..., 4. köt. p. 19.
Az első kísérlet október 16-án vette kezdetét; a főerők csak másnap avatkoztak be, a Vöröstorony-szorostól keletre. Annak ellenére, hogy a támadás meglepte az ellenséget, a románok keményen védekeztek. A rossz időjárás és a nehéz terep ezzel együtt azt eredményezte, hogy 22-én le kellett állítani a hadműveletet. Másnap a Vulkán-hágónál eleinte előretörtek a támadók, de 28-án egy erős ellenlökés után visszább kellett vonulniuk.
November 11-én a Szurdok-szorosnál kezdődött az általános támadás.
„Kühne altábornagy LIV. hadteste [...] november 11-én a Szurdok-szorosnál megrohanta a románok ott álló 11. és 17. hadosztályát. Négy nap alatt kiverte őket a hegységből és 16-án már Targu Jiu-nál, a román síkság szélén állott, rájuk szabadítva nagyszámú lovasságát és kerékpárosait.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 227.
Mindeközben tehermentesítő támadásokra is sor került. Ezek során a támadók többnyire nem nyertek sok területet, de jelentős ellenséges erőt tudtak lekötni.
A november elejére megszervezett Duna-hadsereg (4 gyalog-, 1 lovashadosztály) az osztrák-magyar utászok és a dunai flottilla segítségével november 23-án Szvistovnál átkelt a Dunán.
„Végre megjött a válasz. A Generalkommando a 2./5. utászszázad által elért siker hatására a tábornaggyal egyetértésben megváltoztatta elhatározását, hogy az átkelést november 24-ére
halasztja el és elrendelte annak azonnali folytatását.
8 óra 30 perckor már a második lépcső is elérte „B”-nél az ellenséges partot, 9 óra 35 perckor pedig a sistovi csoport is odaát volt már.
A nagy folyamátkelést a 2./5. utászszázad hozta lendületbe!”
Magyar műszaki parancsnokságok..., p. 170.
A 2./5. utászszázad tevékenysége a sistovi Duna-átkelésnél
„A parton nem volt emlitésreméltó ellenállás, még az ismert géppuskaállások is üresek voltak és a partiőrség az első lövések után megszaladt. Az átkelt csapatok csak akkor keveredtek komolyabb harcba, amidőn a Zimnicea fölött elterülő magaslatok ellen nyomultak. A várost magát az ellenség elhagyta volt. A folyamon a románok arra szoritkoztak, hogy a sürü ködben térlövést adtak a már előbb belőtt helyekre, főleg a Belenescsatorna keleti kijáratára, találatot azonban sehol sem értek el.”
Wulff : Az osztrák-magyar dunai hajóhad..., p. 82.
Ez a hadművelet és a német 9. hadsereg folyamatos előretörése azt eredményezte, hogy összefüggő arcvonal alakult ki a Dunától a Kárpátokig, és a központi hatalmak hadereje már Bukarestet fenyegette. A város védelmére november 29-én a románok ellentámadást rendeltek el. Ez Nealjov mellett szorongatott helyzetbe hozta a német 217. hadosztályt, de az kitartott addig, amíg a felmentő csapatok beérkeztek. Ez demoralizálta a román erőket: visszavonultak vagy megadták magukat, a román főváros sorsa eldőlt, a védők kiürítették.
„Nagyszerü győzelem” (Délmagyarország, 1916. december 7.)
A születésnapját éppen aznap ünneplő Mackensen december 6-án vonult be Bukarestbe. A német 9. hadsereg és a Duna-hadsereg folyamatosan üldözte az ellenséget, Havasalföld az év végére a kezükre került, a csatározások már Moldvában folytatódtak.
Csapatszemle Bukarest elfoglalása után
„Berlin, december 21. Az észak-dobrudzsai orosz erők gyors visszavonulásban vannak az Alsó-Duna felé, amelyet az üldöző szövetséges seregek már 30 kilométernyire megközelitettek. Az Oláhország felől menekülő román hadak a Szereth felé sietnek. Ugylátszik, ott az oroszok támogatásával ellenállást fognak megkisérelni.”
Délmagyarország, 1916. december 22., p. 3.
A román csapatok maradékai orosz irányítás alá kerültek, és nyilvánvalóvá vált, hogy újjászervezésükig – melyet a franciák vállaltak magukra – csak védekező harcokra lesznek képesek.
