Még nem ért véget az 1915-ös balkáni hadjárat, amikor a központi hatalmak hadvezetése fontolóra vette a további hadmozdulatokat. A fő kérdés a Szaloniki térségében állomásozó antant csapatok elleni fellépés volt. Amint arra az 1915-ös év eseményeit bemutató oldalunkon márt utaltunk, a Conrad által preferált frontális lerohanás helyett Falkenhayn elképzelését valósították meg: a bolgár erők elszigetelték a Sarrail vezette ellenséget. (A későbbiekben mégis szóba került egy Szaloniki elleni offenzíva, ám a hadműveletet többszöri halasztás után március elején végleg törölték.)

1916 elején még folytatódott a szerbek menekülése, ennek során jelentős élőerőt tudtak megmenteni a fogságba eséstől, de országuk sorsa már az előző évben megpecsételődött. Nyitva állt még viszont a kérdés: mi legyen Montenegróval és Albániával?

Szerbia bukása után a Monarchia hadvezetése egyértelműen egy Montenegró elleni hadjáratban gondolkodott. Az ország hadereje nem volt számottevő, de az elszánt harcosok partizánként tovább küzdve a megszállók jelentős erőit tudják lekötni. A gyors megszállással ennek lehetőségét akarta minimalizálni Conrad. Szintén fontos érv volt a támadás mellet Lovćen: a hegycsúcsról a Monarchia Cattaroban lévő flottabázisát sakkban lehetett tartani.

A Montenegró elleni hadjáratot Kövess Hermann tervezte meg. Január 5-én két irányból indult a támadás. A VIII. hadtest keletről rohamozott, és gyorsan visszaszorította az ellenséget. A védőket a XIX. hadtest nyugatról indított főcsapása lepte meg igazán. Ezen hadmozdulat ugyanis a nehezen megközelíthető, a montenegróiak által bevehetetlennek tartott Lovćen elfoglalásával indult.

A reggel megkezdődött roham délre már sikert is hozott. Ez megpecsételte a kis állam sorsát. 13-án a főváros, Cetinje is elesett. Nikita király békét kért; 17-én a csatározások véget értek. A király, aki időközben megbánta a kapitulációt, Olaszországon keresztül Párizsba szökött, így a formális békekötés elmaradt. A montenegrói hadsereget rövidesen leszerelték.

Montenegró elestét követően logikus lépés volt, hogy az osztrák-magyar erők folytassák előrenyomulásukat Albánia felé. Egy gyors hadmozdulattal a szerbek által a tengerpart felé terelt, zömmel még 1914-ben fogságba esett katonákat fel lehetne szabadítani. Másik fontos szempont volt, hogy a bolgárok már 1915 végén albán területre értek. A szövetségesi viszony ellenére a Monarchia mindenképpen ellenőrzése alatt akarta tartani Albánia nagyobb részét.

A támadásra Kövess január 16-án a XIX. hadtestet jelölte ki. A terep roppant nehéz volt, az időjárás sem kedvezett, a szerbek legtöbbször kitértek a harcok elől, így a foglyok kiszabadítása (és a szerb hadsereg teljes megsemmisítése) nem sikerült. Nehéz feladatnak ígérkezett a Durazzo és Valona térségében még 1915 végén partra tett olasz erők megsemmisítése. A Durazzo elleni roham február 23-án kezdődött, az osztrák-magyar csapatok fokozatosan szorították vissza a védőket, ám közben azok viszonylag szervezetten tudták evakuálni csapataikat. Hadfelszerelésükből sok került a támadók kezére, amikor a város 27-én hajnalban elesett, de az élőerő zöme megmenekült.

Március elejére a Voljusa folyóig nyomultak előre a Monarchia seregei, ezzel a front stabilizálódott. Albánia kétharmada osztrák-magyar kézre került, de Valona körzetében az olaszok tartották állásaikat. A bolgárok által görög területre visszaszorított, Sarrail tábornok vezette francia és angol expedíciós erők is a térségben maradtak, Szerbiában és Montenegróban pedig a partizánok miatt kellett jelentősebb erőket állomásoztatni. A fentiek miatt Conrad szorgalmazta, hogy teljesen tisztítsák meg a Balkánt az ellenségtől, de a németek ekkor már a Verdun ellen tervezett támadásra koncentráltak. Albánia lakosságának zöme ugyan felszabadítóként tekintett a Monarchia csapataira, ám ott az év jelentős részében dühöngő malária volt leküzdhetetlen akadály. Utólag visszatekintve a szakértők nagy hibának tartják, hogy a megszálló feladatokra jelentős erőket állomásoztattak a térségben, azokra az olasz vagy orosz fronton sokkal nagyobb szükség lett volna.

Az év hátralévő részében a Monarchia csapatai már nem vettek részt jelentősebb küzdelemben. Augusztus 17-én a bolgárok megtámadták Sarrail erőit és az időközben részben újjászervezett szerb sereget. Görög területre szorították őket vissza, ám Sarrail szeptember 10-én ellentámadást indított, s hosszas harcokat követően kb. 30 kilométerrel visszavetette a támadókat. December közepétől az időjárási körülmények miatt már nem lehetett további hadműveleteket folytatni. Az antant erőit tehát ebből a térségből sem sikerült kiszorítani.

A balkáni fronton kialakult állásháború egészen 1918 nyaráig tartott, addig komolyabb hadmozdulatokat egyik fél sem kezdeményezett, hiszen mind a központi hatalmak, mind az antant mellékhadszíntérként kezelte a térséget. A „végjáték” tehát nem zárta le teljesen a térségben a háborút, de ez a frontszakasz a többihez képest sokáig érdektelen maradt.