Gladius. A római gyalogos katonák egyik alapfegyvere. Vasból készült, kétélű;, hegyes kard volt, inkább döfésre, mintsem vágásra használták. Markolatát fából vagy csontból készítették, hüvelyét gyakran díszítették fémrátétekkel. A legionáriusok jobb oldalukra erősítve, váll- vagy derékszíjon viselték. Súlya kb. 0,9 kg volt.
Hoplita kard (xiphosz). Vágásra és szúrásra is alkalmas volt. Vasból készült, bronz díszítésekkel. Pengéjének hossza kb. 60 cm. Fából készült, bőrborítású hüvelyben tartották.
Hoplita pajzs. A hopliták legjellegzetesebb felszerelése, leginkább ez határozta meg harcmodorukat. Az igencsak nagyméretű harceszköz alapja fából készült, melyet bőrrel vontak be, elejére pedig bronzlapot tettek. Általában bronzból készült az a karpánt is, melyen a hoplita karját átdugta.Ennek, illetve a fogantyúnak köszönhetően a pajzsot nagyon stabilan lehetett tartani. A váll felőli részt is többször bronzzal borították. Ennek következtében a pajzs súlya akár 8 kg is lehetett. Aljára sokszor bőrből készült leplet rögzítettek, ami a harcosok lábát védte az ellenséges nyilaktól, kövektől.
Hoplita vért. Többféle módosulata volt, a legdrágább bronzból készült, legelterjedtebb viszont a keményített lenvászonból készült, bronzlapokkal megerősített változat volt. Bal oldalon illesztették össze, így a pajzs védeni tudta a leggyengébb részt.A vállpántokat a mellrészhez erősítették.
Pilum. A római legionáriusok jellegzetes hajítófegyvere. Olyan, kb. 2 méter hosszú nehézgerely, melynek vashegye képes volt átütni az ellenség vérezetét vagy pajzsát. A nyél alsó végét is hegyesre alakították, így le lehetett szúrni a földbe. A legionáriusok általában két pilumot vittek magukkal a harcba, miután eldobták azokat, karddal rontottak rá a megsebesült ellenfélre. Marius újítása volt, hogy míg korábban a vashegyet két vasszög fogta a nyélhez, ő az egyiket faszöggel helyettesítette. Amikor a pilum beleállt az elleség pajzsába, a faszög eltört, így nehezebben lehetett a dárdát kihúzni, illetve nem lehetett visszadobni.
Pugio. Rövid, kétélű tőr. A római gyalogosok (főképpen a tisztek) kiegészítő fegyverzete volt, melyet derekuk bal oldalán viseltek. Hossza 20-25 cm, szélessége 4-7 cm között váltakozott.
Quinqueremis. A római hadigálya Kr. e. IV. században kialakult típusa, mely több száz éven kersztül a hadiflották fő egységét képezte. Az „ötös” elnevezés nem az evezősorok számára utal, hiszen a quinqueremis is háromevezősoros hajó volt, mint a triremis, de két sor evezőnél két-két, a harmadiknál egy, összesen tehát öt evezős ült. Léteztek ennél több evezőst használó megoldások is, de általában csak a zászlóshajók esetében, hiszen egy quinqueremis építése és fenntartása is sokba került. Harcmodoruk lényege, hogy igyekeztek az ellenséges hajó mellé állni, és (a későbbi kor triremisein és quinqueremisein egy forgópántos deszkapalánk, a corvus segítségével) a katonák átszálltak a másik fedélzetre, ahol kézitusában vívták meg a harcot. A hadihajók döfőorral is rendelkeztek, és elég stabilak voltak ahhoz, hogy hajítófegyverekkel is felszereljék őket, így könnyen megállásra késztethették az ellenséget, melyet a fent leírt módon tudtak végképp harcképtelenné tenni.
Scutum. A római legioariusok pajzsa. Többváltozata létezett, legismertebb a négyszögletes, hajlított formájú pajzs,mely több réteg, egymáshoz ragasztott farétegből készült, melyre vásznat,majd borjúbőrt erősítettek. Felül és alul vas- vagy bronzszegélyt kapott. Közepére egy olyan vaslap került, mely kidudorodott, így védve a harcost a nehézfegyverek, hajított kövek ellen, ugíanakkor támadásra is használható volt.
Triérész (triremis). A görög városállamok jellegzetes hadihajója. Szerkezetének részletei máig nem ismertek pontosan. A három evezősoros, két, lehajtható, keresztvitorlával szerelt árboccal rendelkező hajón kb. 170 evezős szolgált, ők lehettek fizetett polgárok vagy zsodosok, de akár rabszolgák is. Emellett 10 tengerészgyalogos dárdákkal, négy íjász nyilakkal támadhatta az ellenséget, általában a hajóról, de át is szállhattak az ellenfél hajójára. Fő fegyverzete mégis a bronzbevonatú döfőorr volt, melynek segítségével meglékelhette az ellenséges hajót, vagy leborotválhatta annak evezőit. Ehhez viszont jó manőverezésre volt szükség, melynek fontossága a szalamiszi csatában is megmutatkozott. Mivel maximum három napi élelmet tudtak elhelyezni a fedélzeten, erősen korlátozottan lehetett csak használni, vagy gondoskodni kellett egy külön ellátó-flottáról.
