Angolok : II. Edward király, kb. 2500 lovas, kb. 15.000 gyalogos.
Skótok : I. (Bruce) Róbert király, kb. 9–10.000 fő, ebből kb. 500 könnyűlovas.
Az angolok Skócia meghódítására szőtt tervei időről időre véres konfliktusokat eredményeztek a két fél között. Az összecsapások váltakozó
sikerrel zajlottak, ám mindig stratégiai kérdés volt Stirling várának birtoklása, amely a Forth egyetlen hídját őrízte. 1314 tavaszán az angoloké volt az
erősség, amit Róbert király skótjai ostrom alá vettek. A kor szokásához híven a felek abban állapodtak meg, hogy amennyiben egy adott dátumig, jelen
esetben Szent Iván napjáig (június 24.) nem érkezik meg a felmentő sereg, a védők átadják az erősséget.
Ez arra kényszerítette II. Edwardot, hogy állítson ki egy felmentő hadat, de ő egy jelentősebb hadjárat és egy akkoriban szokatlanul nagynak
mondható sereg megszervezését célozta meg. Annak ellenére, hogy számos főúr csak jelképes segítséget küldött, utóbbi elképzelését mégis sikerült
megvalósítania. Ezt követően viszont szinte mindent elrontott, amit csak lehetett...
Az angoloknak a skótokkal szemben vívott korábbi csatáikban sikerült kidolgozniuk egy olyan taktikát, melynek segítségével meg tudták bontani a gyalogos
pikások által alkotott ún. schiltron-ok hadrendjét. Ezeket a falanxokra emlékeztető egységeket a hosszúíjászok nyílzáporával rendítették meg,
majd a résekbe betörve nehézlovasaikkal zilálták szét a sorokat.
Róbert felkészült arra, hogy az angolok most is ezt a módszert fogják követni. Négy schiltron-t szervezett, ezek közül a tartalékot ő maga vezette. Szintén
hátrébb vonta kb. 500 könnyűlovasát, valamint vermeket és csapdákat ásatott a lovasroham lelassítása céljából. A terep a laza, mocsaras talaj miatt eleve
nem volt kedvező a nehézlovasság számára.
A felmentésre adott határidő előtti napon Edwardnak mindenképpen Stirling felé kellett indulnia. Nem vette túlságosan a szívére a dolgot, ugyanis némi
lenézéssel viseltetett a skótok iránt. Fokozta a problémákat hadvezéreinek féltékenykedése és rivalizálása, így annak ellenére, hogy a létszámot tekintve az
angolok voltak fölényben, a morál a skótoknál sokkal jobb volt.
A csata június 23-án kezdődött, két angol lovasoszlop indult Stirling felé, vezetőik egymással versengve rohamoztak a skótok ellen. Ekkor érdekes
közjátékra került sor. Az angolok arcvonalából kivált az ifjú Henry de Bohun lovag, és rárontott a túlságosan előremerészkedett Róbertre. A skót uralkodó
kikerülte az angol lándzsadöfését, majd csatabárdjával kettéhasította a támadó fejét. Az angol nehézlovasok támadását a párbaj kimenetelétől fellelkesült
skót schiltron-ok visszaverték. Ez a kudarc igazolta, hogy a lovasok egyedül nem tudnak sikert elérni, Edward viszont nem okult az esetből.
Éjszaka az angolok átkeltek a Bannock Burn-ön (Bannock-patakon), de a mocsárban összekeveredtek az egységek, nehezen mozogtak a nehézlovasok, és mindenki
alaposan el is fáradt a céltalan botorkálásban. Hajnalra az angol nehézlovasok saját íjászaik és a skót pikások közé ékelődve találták magukat, egy
olyan terepen, ahol lovukról leszállva is alig bírtak mozogni.
Ekkor támadta meg soraikat Róbert gyalogsága. Sokan elestek vagy megfulladtak, az elszabadult lovak pedig tovább fokozták a káoszt. A hátulra szorult íjászok
egy része kivonta magát a csatából, és a jobb szárnyra húzódva hadrendbe állt. Most megmutatkozott a hosszúíjak pusztító ereje, ám amikor éppen kezdték
megbontani a skótok sorait, megjelent a harctéren az addig tartalékban lévő Sir Robert Keith és 500 könnyűlovasa.
A középkori hadviselésben a lovasságnak az ellenséges lovasok ellen „illett” küzdenie, de Róbert felismerte, hogy hol van kritikus helyzet. A
skótok szétszórták az íjászokat. Az angolok kisebb lovasrohamokkal igyekeztek megtörni a támadás lendületét, de mindannyiszor visszaverték őket, és súlyos
veszteségeket szenvedtek. Az angolok egyre hátráltak, de mögöttük ott volt a patak. Nem tudni, hogy mikor és hogyan, de egyszerre eluralkodott közöttük a pánik,
és eszeveszett menekülés kezdődött. A királyt kimentették ugyan, de Stirling várába nem engedték be a védők, mivel az egyezség szerint azt át kellett
adniuk a skótoknak, így az uralkodó Dunbar-ig futott. Seregének maradékát menekülés közben folyamatosan tizedelték a skótok, a foglyok és az elesettek száma
nagyobb volt, mint magában az ütközetben.
A skótok számára országuk időleges önállóságát jelentette a bannockburni győzelem. Igaz, sikerükhöz kellett az erélytelen, rossz
döntéseket hozó II. Edward is, aki apjától, I. Edwardtól nem sokat tanult el a hadviselés művészetéből. Fia,
III. Edward viszont néhány kisebb kudarc után megtanulta a leckét, az íjászok és a gyalogosan harcoló lovagok
együttes alkalmazásával 1333-ban Halidon Hill-nél döntő csapást mért a skótokra.