2015 novemberében véletlenül jutott tudomásomra, hogy dr. Tóth Miklós (jelenleg pécsi lakos) 1956-ban a dunaföldvári laktanyában teljesítette sorkatonai szolgálatát, s átélte az októberi forradalmi eseményeket, majd később részletesen le is írta az akkor történteket.

Az emlékirat kiadása hatékonyan pótolja azt a hatvanéves hiányt, amit csak akkor érez az ember, ha rádöbben, hogy olyan ismeret birtokába jutott, amiről annak idején szülei nem mertek beszélni, az iskolában nem tanították, a benne résztvevők elhaltak, vagy idősen már nem is emlékeznek pontosan a régi időkre.

A memoár szerzője hosszú évtizedekig tartó töprengés után kezdte leírni azokat az eseményeket, amelyeket sorkatonai szolgálata során 1956 legforróbb napjaiban a dunaföldvári „Hunyadi János” Laktanyában megélt.

A szemtanú hitelességével, történeti hűséggel, de saját nézőpontjából láttatja az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó, várostörténeti jelentőségű, nem mindennapi időszakot.

Írásában elevenen felidéződik a korabeli laktanyai élet, a katonatársak, a parancsnokok alakja, a lakossággal való kapcsolat. Az események sodrában dr. Tóth Miklóssal együtt átérezzük a bizonytalanságot, a félelmet, de a lelkiismeret-furdalást is, mely elvesztett katonatársai iránti kötelezettségként emlékük megőrzését követeli.

Az eseményekben megjelennek a forradalomhoz való viszonyulás dilemmái, mérlegre téve a parancsnokok felelősségét, latolgatva a döntési lehetőségeket, majd elismerve a felelős, „sortűz nélküli megoldás” megfontoltságát.

A laktanya elfoglalásának részletei, a védekezés, a túlerő, az áldozatok, a megadás gyötrelmes perceinek leírása megdöbbenti, elgondolkodtatja az olvasót.

Miért nem tud erről a város lakossága? Miért nem maradhatott meg az elesett katonák neve a város emlékezetében? Miért nem történhetett meg az események feldolgozása az elmúlt hatvan évben?

A kérdésekre a választ e könyv megjelenése és megismerése után is csak részben kaphatja meg Dunaföldvár lakossága.