Van egy szó az emberiség szótárában, melynek varázsa alatt milliók és milliók vivták már ezredévek óta élet-halál harczaikat; szó, melynek eszméje oda van gyökerezve mélyen, kitéphetlenül a szivekhez s ezen szó – a szabadság.

Természet szerint való szent joga van ehhez a népeknek, épen ugy, mint halnak a vizhez, madárnak a levegőéghez.

Azért a népek, amint lassankint felvilágosodni kezdtek, mindig jobban és jobban érezték, hogy szabadság nélkül el nem lehetnek; s ezért látjuk századok meg századok óta küzdeni a népeket a szabadság érdekében.

Mióta az utósó Árpád-ivadék örök álomra hajtotta fejét s Magyarország királya ugyanazonos lőn Ausztria császárával: Magyarországnak is sokat kellett küzdenie évszázadokon keresztül szabadsága és jogai mellett.

Keserves három század volt ez! A nemzet jogait egyre nyirbálták, a mely mindannyiszor rosz vért szült. A népet szokatlan nehéz adókkal sarczolák s nyomták sokszor egész a kimerülésig az országot.

A nemzet, türelmét vesztve, gyakran följajdult a jogtalanságok ellen. A kormány azonban rendesen süket maradt erre, vagy legfölebb mindent igérő, semmit adó szép szavakkal kötötte be a magyarok szemét.

A bajok csak Mária Terézia kormánya alatt látszottak némileg csillapulni. Utána azonban ismét a régi kerékvágásba tért minden.

Az elkeseredést szülő okok egyre szaporodtak, s az országgyülések rendesen sérelmi panaszok egész sorozatával kezdődtek.

És mégis, midőn 1809-dik évben beütött Napoleon s proclamatiokat bocsátott ki, melyekben felszólitá a magyarokat, hogy felhasználva a kedvező pillanatot, tegyék magukat teljesen függetlenné a császári háztól: a nemzet mindazáltal hűséges maradt királyához. Pedig Ausztria sorsa e perczben kétségtelenül Magyarhontól függött.

A nemzet azonban türt s várta bajainak orvoslását. De hasztalan, a bajok egyre gyarapultak; a nép vállain a teher mindinkább sulyosbodott.

Végre a nemzet kifáradt már a türelemben – s midőn 1843-ban megnyilt az országgyülés, fölemelte ismét panaszos szavát a sérelmek ellen, sürgetvén azoknak mielőbbi gyökeres orvoslását. A nemzet kivánata azonban csak részben teljesittetett s az eredmény épen nem felelt meg a várakozásnak.

A kezdet azonban az átalakulás nagy munkájához már meg volt; s a további eredmény annál biztosabban várható volt, minthogy ezen országgyülésen már tulnyomó számmal voltak a szabadelvüek.

Ezen közben a sajtó is hatalmasan működött, melynek fő-fő gladiatora Kossuth volt. A hirlapirodalmat tulajdonképen ő teremtette s ő tette azzá minek lennie kell: „óramutatóvá a nemzet életében, hajnalcsillagává a világosság napjának, a jelen izzadó munkásává, mely a jövőt előkészíti; élesztő fuvalmává a rejtekben csillámló szellemszikrának; őrjévé a jogszerüségnek; reményhorgonyává a szenvedőnek; zászlóvá, mely körül szellemi tábort üssenek, kiket egyenlő elvek vezetnek, kiknek szivökben egyenlő érzelem ég.”

Kossuth már éleve, mint a haladás és gyökeres átalakítás harczosa lépett föl. Lángész, akarat, készültség s rendülni nem tudó bátorság egyesülve voltak benne.

Lángszónoklatai által már első föllépései után hatalmas befolyást nyert a megyéken. Tett, hatott, küzdött a szónoklat gyujtó szavaival ugy, mint a ragyogó toll hatalmával.

A „Pesti Hirlap” hasábjain, melynek mint szerkesztője, ő volt éltető eleme, ostorozta hatalmas vezérczikkeivel a megyei visszaéléseket; odaütött mindenütt a szeg fejére; sokszor elevenbe is hasított s ellenei kigyót békát kiáltottak ellene; de mindhasztalan; ő szólt, irt; föl akarta rázni a nemzetet dermedt álmaiból, ugy is soká tespedt; hadd ébredjen. Ő először reformot, másodszor reformot s századszor is csak reformot ohajtott.

Kossuth pártja mindinkább szaporodott; s a szabadelvü eszmék mindegyre nagyobb mérvben kezdtek terjedni.

Azonban a kormány és conservativ párt, nem jó szemmel nézvén a szabadelvü törekvéseket, minden áron csak azon iparkodott, hogy a mennyire lehet gátolja a szabadelvüek haladási működéseit.

De nem sikerült. Végre a kormány is belátta, hogy nem lesz czélszerü tovább is ujjat huzni a naponkint hatalmasuló szabadelvüekkel; s azon politikához folyamodott, hogy nyiltan a szabadelvüeket pártolá, titkon azonban párthivei által mindent elkövetett, hogy a szabadelvüeknek követekké való választását meggátolja.

Kossuth, ki eddig csak a hirlapokban s a megyei termekben hallatta szavát, végre az egész ország szivéhez akart szólani s midőn legközelebb országgyülés lőn hirdetve, követjelöltül lépett föl. A kormány s a conservativ párt erre minden erejét megfeszítette Kossuth megbuktatására. Ellenjelöltül előbb Patay Józsefet, azután pedig Ballát tüzték ki. Az előbbi azonban lemondott s határozottan kijelenté, hogy inkább kiköltözik a megyéből is, semhogy egy Kossuth ellen lépjen föl.

A követválasztás 1847-diki év oct. 17-én ment végbe.

Pest városának utczái zajos csapattal teltek meg s roppant néptömeg vonult a megyeháza felé. A menetet büszke ménen, kerekkalappal, hosszu vörös tollal, fekete gubában gróf Batthyány Lajos vezette, miközben a nép lelkesülve énekelte a kortesdalt:

Egy halálom, egy életem,
Kossuth Lajos a követem!

A kormánypártiak mindent elkövettek, csak hogy Kossuthot leszorithassák a térről, – azonban hasztalan volt mindon erőlködés; Kossuth győzött, mi leginkább Batthyány Lajos és Teleki László erélyes működésének köszönhető.

A követek 1847. nov. 7-én gyültek össze Pozsonyban. A gyülést maga a király V. Ferdinánd nyitotta meg magyar beszéddel.

Századok óta nem hallott már a magyar, magyar szót fejedelme ajkairól, s igy képzelhető az öröm és lelkesedés, mely áthatotta a tömeget, midőn fejedelmét magyarul hallá szólani.

Az országgyülés ezután megkezdette működését. Mindenekelőtt első dolga volt nádort választani. A választás István főherczegre esett, ki Magyarországban születvén, itt neveltetett s különös rokonszenvet és szeretetet tanusított hazájához.

Az országgyülési nevezetesebb viták a királyhoz intézendő felirat fölött kezdődtek meg. A vélemények élesen állottak egymással szemben.

A kormánypártiak csak köszönetet inditványoztak szavazni a királynak s legfölebb némely régi s már gyakran előhozott sérelmeket akartak ismételni.

Ekkor Kossuth, mint a haladó párt szabadelvü vezére, fölállt s erélyesen, ékesszólása egész hatályával sürgette, kivánta, hogy az országgyülés minden himezés nélkül mutasson rá egyenesen az alapbajokra; s kivánjon gyökeres változtatásokat, sürgesse jogait.

Kossuth a ház asztalára tette le felirati javaslatát. A pártok közt kemény harcz fejlődött ki. Végre is győzött a szabadelvü párt.

Kossuth felirati inditványát elfogadván az alsó tábla, felküldte a főrendiekhez. Nagyszerü vita fejlett itt ki az okmány fölött, melyben a nemzet életkérdései voltak lerakva. Batthyány Lajos, a felsőház ellenzék vezére, egész terjedelmében elfogadtatni inditványozta a feliratot. A mágnások táblája azonban, hol tulnyomó volt a kormánypártiak száma, végre is nagy többséggel elvetette az inditványt.

Zokon vette e kudarczot az alsóházi szabadelvü többség. Átalakitó terveinek látta ezáltal utját vágatni.

Kossuth, ki azon emberek közé tartozott, kiket az akadály csak uj erőre sarkal, egy hatalmas beszéddel felelt a főrendüek ezen ténye ellen, s azon inditványt tette, hogy a fölirat, anélkül, hogy tovább is törődnének a mágnások táblájával, mely a nemzet őszinte nyilatkozatának a király elébe juthatását gátolja, küldessék föl ő felségéhez. Az inditvány merész volt s Kossuth szavai után csak ugy menydörgött a terem. Az okmány mindazáltal nem juthatott a fejedelem elé.